1910. november 7-én született Soroksáron valahol a Duna parton egy kis barna bőrű cigány fiúcska, aki aztán felnőtt korában kivívta egész Soroksár tiszteletét, megbecsülését. Pedig hát, nem indult számára sem jól az élet, ahogy ő fogalmazott a "sváb legények" sokszor megpofozták, s a Dunán a vízbe dobták.Talán éppen ez váltotta ki belőle a dacot, megtanult úszni. Rájött, hogy rendkívüli adottsága van, - nagyon sokáig bírja a víz alatt. Van, aki úgy emlékezik, hogy egyszer egy úszóversenyen elsőnek ért célba, de kizárták, mert víz alatt tette meg az egész távot.

Húsz éves sem volt még egészen, amikor megnősült, a pomázi Alanyai Arankát vette feleségül. Élte a cigányok szokásos hétköznapi életét, szamárfogatával járta a települést, gyűjtötte az ócskavasat, hódot fogott a Dunán a prémjéért. Egyszer egy kabát zsebében pénz talált, de azt hiánytalanul visszaadta a közben előkerült tulajdonosának.

Közben egyre mentette a Dunából a fuldoklókat, és húzta ki a vízbe fúltakat. Elmondása szerint volt olyan eset, hogy egyszerre hármat is. Egyik a lábába kapaszkodott, a másik a karjába, a harmadik pedig a nyakát szorította. Élve jutottak szárazra valamennyien.

A Duna parti Lay csárda volt a törzshelye. Megtörtént egyszer, hogy a boros pohár mellől ugrott egyenesen a vízbe. Kissé szomorúan emlékezett vissza több esetre is, amikor a kimentett a hála jelét sem mutatta. Egy fiatal nő, mikor szárazra értek, felháborodva förmedt rá, hogy ne fogdossa, - talán erőszakoskodni akar vele ?!

A rengeteg élve vagy holtan kimentett ember híre 1951-ben eljutott egészen a Fővárosi Tanács elnökéig is. Meghívták Horváth Pétert, pénzjutalmat kapott a főváros első emberétől. Örült a 4428 Ft-nak, nagy pénz volt az akkor, de ő inkább egy kitüntetést szeretett volna. A pénznek bér jellege van, a kitüntetés pedig dicsőség dolga. Vajon van-e nagyobb dicsőség, mint emberéletet menteni?! Márpedig ő - ugyan nem számolta -, de úgy 40 körülire tette a sikeres életmentéseinek a számát. Ennél is sokkal több holtat hozott ki a víz mélyéből!  Mint mondta, ő nem számolta a mentések számát, nem is jelentette sehová. Számára a dolog véget ért ott, hogy ismét segített egy emberen.

Péter bácsi története ezzel még koránt sem ért véget! Volt egy másik hőstette is. 1975-ben megkapta véradásért az Arany Koszorús jelvényt és oklevelet. 124 alkalommal adott vért, esetenként 4 dl-t, ami pedig összességében majdnem 50 liter. Azt nem tudjuk megmondani, hogy ezzel hány ember életét mentette meg, vagy egészségét adta vissza. Talán nem is a számszerűség a fontos, hanem a szándék és a tett, hogy segítsen bajba jutott embertársainak azzal, amije van: a kivételes képességével és a vérével.

A Csepel Művekből ment nyugdíjba, a kovács műhelyben dolgozott 20 éven keresztül. Unokája szerint vízi rendőrként is tevékenykedett, a Kvassay zsilipnél teljesített szolgálatot, törzsőrmesterségig vitte.

1995. szeptember 8-án halt meg. Élete az egyszerű cigány emberek élete volt.Természetes volt neki, hogy segítsen. Ember emberért ennél többet nem tehet. Méltán emlékezik rá tisztelettel mindenki, aki ismerte.