Szőlőművelés Soroksáron a XVIII. században
A mezőgazdaság egy sajátos ágáról a szőlőtermesztésről szerencsénkre elegendő dokumentum őrződött meg a levéltárakban ahhoz, hogy részletesebben is foglalkozzunk vele. A legendárium szerint a német földről elvándorló, Magyarországon új hazát és a jobb megélhetés reményét keresők közül számosan az úti poggyászukban szőlővesszőket is hoztak magukkal, hogy folytathassák az óhazában régóta űzött tevékenységet. A letelepedéssel egy időben a megélhetést biztosító gabonanövények mellett a feltört ugaron jutott hely a szőlővesszőknek is. Az 1752-es adóösszeírás még nem tartalmaz adatot a bor jelenlétére, bár minden bizonnyal ekkorra a szőlővesszők már termőre fordulhattak. Ahol pedig szőlőtermesztés folyik, ott bor is van. Akkor pedig kádárra is szükség van. 1747-ben értesülünk róla, hogy betelepült Soroksárra az első kádár Zwick Gáspár személyében. Vendégfogadója, mint arról már fentebb megemlékeztünk, már 1720-as évek vége óta volt a településnek.
Az 1760-as összeírásban aztán megjelenik a szőlészettel foglalkozó jobbágyoknál az az évi bor mennyisége is. Igaz, szerény ez a mennyiség, összesen 19 és fél akó / cca. 1100 liter /. Viszonylag kevesen foglakozhattak ekkor még a termelés ezen ágával, mivel az összeírt 281 jobbágy és zsellér közül mindössze 18 fő állította elő ezt a mennyiséget. Rumpl Ádám volt közülük a „legnagyobb” bortermelő, mintegy 170 litert leltek nála az összeírók. Jóval részletesebb képet kapunk az 1770-es összeírásban arról, hogy hány szőlősgazdának milyen mennyiségű bora termett. Nos, 118 jobbágynál, illetve zsellérnél összesen 327 akó írtak össze. Akóját 57 literrel számolva 186 hektoliter tett ki az az évi termés. Kis kerekítéssel átlagban 158 liter jutott minden szőlősgazdára. Természetesen mind a szőlőterületek nagyságában, mind a bor mennyiségében nagy eltérés volt tapasztalható az egyes boros gazdák között. A legtöbb bora ekkor Weimper Ferencnek volt 13 akó /740 l./, 10-10 akója Renner Györgynek és Klötzl Jánosnak. Ha Weimper Ferencnek az 1100 négyszögöles szőlejében 740 liter bor termett, akkor egy átlagos 1 kapás, azaz 200 négyszögöles szőlő kb. 130 liter bort adott. A szőlőtulajdonosok között a 200 négyszögölet bíró jobbágyok voltak a legtöbben. Nem szerepelnek a listában a kézművesek, pedig közülük többnek is volt szőleje. Róluk majd az 1773-as kimutatás szól, amely részletesen tartalmazza Soroksár szőlőinek a helyét, nagyságát, valamint az ültetvények tulajdonosainak a nevét, és az általuk művelt terület nagyságát. Nagyobb lehetett tehát az az évi bor mennyisége, de hogy mennyivel, azt a történelem homálya fedi.
Az említett kimutatásból ismert, hogy Soroksáron hány szőlőskert /promontórium/ volt ez idő tájt, s azok hol helyezkedtek el:
- az Apostol hegyi volt valószínűleg a legrégebbi. Az összterülete 1,872 hektár volt. Ezen a területen 15 jobbágy osztozott. 11 főnek egyenként 400 négyszögöl területe volt, azaz 2 kapás szőlőt műveltek. / 200 négyszögölet tekintettek annak a nagyságnak, amit egy ember egy nap alatt meg tudott kapálni/. 4 főnek volt egy kapás területe. A tulajdonosok között többségében olyanokat találunk, akiknek a családja már 1740 előtt soroksári volt.
- az előzőnek szerves folytatása volt és a Szent Dienesi romokig tartott a Staren Tancz nevű promontórium. Ennek összterülete 1,836 hektár volt, tehát lényegében azonos nagyságú az Apostol hegyivel. 22 jobbágy művelte ezt a területet, 18 főnek volt 1 kapás területe, 1 főnek 1,5 kapás, és három főnek 2 kapás. Ezt a területet is nagyobb részt „régi” helybeliek művelték.
- a Szent Dienesi romokon túl, de ugyancsak a Duna magas partján terült el a Deres hegyi szőlőskert, mely egészen Haraszti határáig terjedt. Ennek a területe jelentősen meghaladta az előző kettőét, 5,256 hektár volt, ami 73 kapás egységnek felelt meg. A szőlőtulajdonosok száma 51 volt. 1 főnek volt 0,5 kapás területe, 30 főnek 1 kapás, 4 főnek 1,5 kapás, 13 jobbágynak 2 kapás, valamint 3 személynek 3 kapás / Steckl Lipótnak, Seiffert Miklósnak és Hebenstreit Lőrincnek/ szőleje.
A Haraszti úttól balra két azonos nagyságú szőlőterület helyezkedett el, a Szent Dienes és a Wolfsberg nevezetű promontóriumok.
- A Szent Dienes összterülete 8,5 hektárt tett ki. A területen 95 jobbágy volt tulajdonos. 17 főnek volt fél kapás , 49 egyénnek 1 kapás, 2 jobbágynak másfél kapás, 25 főnek 2 kapás, 1 embernek 3 kapás /Felker Pantaleonnak/, és 1 malomjog bérlőnek Leimeter János Györgynek 4 és fél kapás területe volt.
- A Wolfsberg promontórium ugyancsak 8,5 hektáros volt. 85 jobbágy osztozott rajta. 51 jobbágynak volt 1 kapás, 3 főnek 1,5 kapás, valamint 31 egyénnek 2 kapás területe volt.
- A Dominali szőlőskert elhelyezkedése is valószínűleg valahol a Duna magas partján volt, de pontosabb meghatározását nem sikerült megfejteni. Ennek összterülete 2,232 hektárt tett ki. 38 jobbágy művelte, közülük 26-nak fél kapás terület jutott, 7 egyénnek 1 kapás, 4 főnek 2 kapás, Weinbehr Ferencnek pedig 3 kapás területe volt.
A felsorolt szőlőskertekben összesen 245 jobbágynak, illetve zsellérnek volt kisebb-nagyobb ültetvénye. Döntő többségük soroksári illetőségű volt, de külső tulajdonosok is akadtak, például a budai nővéreknek 4 kapás területük volt, fele-fele arányban a Wolfsbergen és a Deres hegyen. 54 jobbágynak több szőlőskertben is volt területe. A legtöbb területtel Weinbehr Ferenc / ekkor még így írták a nevét/ rendelkezett, összesen 1100 négyszögöllel. / Úgy tűnik, ő volt azokban az évtizedekben az egyik, vagy talán a leggazdagabb jobbágya Soroksárnak, hiszen ezt tapasztaltuk vele kapcsolatban a birtokolt állatok számát, és a learatott termény mennyiségét illetően is/. Őt követte Leimeter János György / ő már biztosan Soroksáron született 1723-ban/, mint már szó volt róla malomjogot bérelt, tehát társadalmi státuszát illetően zsellér volt. Neki 900 négyszögöl területe volt. 800 négyszögöle volt Klaus Ferencnek, Stricker Antalnak, Kaltenecker Mihálynak és Princz Antalnak.
A hat promontórium összterülete 28,15 hektárt tett ki. Az 1770-es urbáriumi összeírásból tudjuk, hogy Soroksáron ekkor az összes szántóterület 1820 magyar hold volt /786 ha/. A szőlők területe a szántókhoz viszonyítva 3,6%-ot tett ki.
Azt sajnos nem sikerült kideríteni, hogy a soroksáriak milyen szőlőfajtákat telepítettek a kertjeikbe, de talán az ekkortájt a Kárpát-medencében honos szőlőfajták közül jó néhány megtalálható volt itt is. A XVIII. században a leggyakrabban ültetett szőlőfajták a következők voltak: fehér dinka, gohér, hosszúnyelű, mézes fehér, kövérszőlő, bakator, vadfekete, feketefájú bajor, csókaszőlő, kadarka.
A XVIII. századból két rövid feljegyzést sikerült fellelni a soroksári bor minőségével kapcsolatban. A két vélemény teljesen egybecseng, bár mintegy 5 évtized különbséggel jegyezték le őket, és nem mondható el egyikről sem, hogy a vélemény pozitív lett volna. Az első 1748-ból való, miszerint Ferber Ferenc kocsmáros silány minőségű bort mér. A második megjegyzés Vályi Andrástól származik, a Magyarországnak leírása c. művéből / 1799-ben jelent meg Budán/, miszerint Soroksár „… fogyatkozása az, hogy fája kevés, s borai is alávalók”. Talán nem tévedünk nagyot, ha azt állítjuk, hogy a későbbiekben sem találkozni sűrűn a soroksári bor dicséretével.
Kézművesség Soroksáron a XVIII. században
Az alapvető gazdasági ág a földművelés és a földművesek helyzetének áttekintése után térjünk át a XVIII. században még a másodhegedűs szerepét játszó kézművesség helyzetének taglalására. A domináns ág a földművelés csak fokozatosan teremtette meg annak igényét és szükségességét, hogy a kézműves tevékenység mindinkább önállóvá váljék, differenciálódjék, és ennek következtében a kézművesek száma egyre növekedjék. Mindez a mezőgazdasági termelés eredményességének a növekedése következtében ment végbe, de vissza is hatott arra. A kézműves ipar fejlődése újabb és újabb lökést adott a földművelés mind eredményesebb végzéséhez. A XVIII. században a földművesség és a kézműipar teljes szétválása még nem fejeződött be. A ház körül és a föld megmunkálása közben jelentkezett szükségletek jelentős részét maga a jobbágy végezte el. Kézi malmokban őrölte a terményt, szövőszéken készítette a ruhának valót, fából faragta az egyszerűbb eszközöket, szerszámokat stb. Egy újonnan benépesülő település, mint amilyen Soroksár is volt a század első felében még nem bírt elegendő számú földművessel, amely elegendő munkával láthatta volna el a kézműveseket, amely folyamatos bevételhez juttatta volna őket, s ezzel biztosította volna annak megélhetését. A földművesből kézművessé válás csak fokozatosan ment végbe. A már többnyire kézműiparral foglalkozók sem hagytak fel a mezőgazdasági teendőkkel. Nem is tehették, szükségük volt erre a család fenntartása érdekében. Művelték a belső telket, állatot tartottak, szőlőt termesztettek, és napszámban dolgoztak a jobbágyok, illetve a földesúri majorsági földeken.
A török uralom alóli felszabadulást követően az ország egyéb területein, különösen ahol már korábban is tevékenykedtek céhek, azok új erőre kaptak, igyekeztek privilégiumaikat érvényesíteni, kiszélesíteni. A céhes iparnak a jelentős előnyei mellett erre az időszakra már kezdtek kiütközni a hátrányai is, bár működésüket csak mintegy 120-130 évvel később a gyáripari termelés mind általánosabbá válásával voltak kénytelenek befejezni, akkor is rendeleti tilalom következtében. A hátrányok között említhető, hogy a céhek a területükön tűzzel-vassal védték a monopóliumukat, üldözték a „kontárokat”, azaz a céhükhöz nem tartozó, de a területükön működni próbáló kézműveseket. Ezzel valójában igyekeztek kiiktatni a versenyt, a természetes szelekciót, a kereslet-kínálat törvényszerűségének érvényesülését, ami majd a következő társadalmi rend a kapitalizmus egyik alapvető sajátossága lett.
Soroksáron – természetszerűleg – a kezdeti évtizedekben nem voltak, nem lehettek céhek, hiszen azok létrejötte hosszabb folyamat eredménye volt, és ha már a feltételei adottak is lettek volna, megalakulásukhoz a királyi kamara engedélyére volt szükség. Van adat arra vonatkozóan, hogy 1774-ben kérvény érkezett a kamarához céh alapítás igényével, de az első soroksári céhek megalapításáig a helyi iparosoknak még 1817-ig várniok kellett. A már idézett Vályi Andrástól tudjuk, hogy a soroksári iparosok a századforduló táján a pesti céhekben tevékenykedtek. Az, hogy kik és mely mesterségekben, sajnos nem ismeretes.
Arról nincs adat, hogy Soroksár első telepesei között kézművesek is lettek volna. A helyzet valószínűleg az volt,hogy az újonnan érkezettek ebbéli szükségleteit a kezdeti időszakban még a környékbeli településeken tevékenykedő kézművesek elégítették ki. Majd amikor a jelentős bevándorlással megjelentek az iparosok és kereskedők is, sajátos helyzet alakulhatott ki Soroksáron. Céhek nem voltak, tehát egyfajta kezdeti szabad vállalkozás alakulhatott ki. A földesúr engedélyezte és adóztatta a különböző szakmákban tevékenykedőket. Márpedig a földesúrnak az volt a törekvése, hogy minél előbb megfelelő számú, összetételű kézműves és kereskedő réteg alakuljon ki. Ez volt az út, hogy Soroksár mindenoldalúan fejlődő mezővárossá váljék, ahol rendszeresen vásárokat lehet tartani, amelyek piacot teremtettek a fölös mezőgazdasági terményeknek, állatoknak, s a kézművesek által előállított termékeknek.