Soroksár iparának kialakulásában, majd fejlődésében rendkívűl fontos, meghatározó szerepe volt a két vízfolyás -a Rávkevei Duna-ág és a Gyáli patak - jelenlétének. Az olcsó és igen praktikus vizi energia meghatározta, hogy mely tevékenységi formák kialakulásához és műveléséhez van meg az egyik alapvető feltétel, a vízi energia. Nem véletlen, hogy az első létesítmény, egy malom volt. A 18. század második felében a Dunán egyre több hajómalom kezdett őrölni. Az 1828-as összeírásból és a készített térképről ismert, hogy ekkor már 25 malom zakatolt a vízen, a molnárok száma pedig 28 volt ekkor Néhány malomnak két tulajdonosa volt /. Ennyi malom már nem csak Soroksárt szolgálta ki a megtermett gabona őrlésével, de a környékbeli telepűlések is szorgalmasan hordták ide a rozsot, búzát. Szakvélemények szerint egy hajómalom naponta átlagosan 10 mázsa őrleményt volt képes készíteni. A napi mennyiség fűgött természetesen a vízfolyás aktuális vízhozamától. Akkor viszont még volt víz bőven a Duna-ágban, nem úgy, mint később, a 19. század utolsó harmadától.
Azt, hogy szinte a kezdetektől meghatározó volt Soroksáron a molnár mesterség, igazolja az is, hogy az első céhet is 1817-ben a molnárok és a pékek alakíthatták közösen. / Megjegyzés : a bognárok és a kovácsok közös céhe mellett /.
A molnárok fizetsége általában a megőrölt termény 10-d része volt, tehát napi egy mázsa liszt. Ennek a mennyiségnek a döntő részét természetesen eladták, de jutott belőle elegendő mennyiség a saját háztartásba is. Ha pedig van liszt, akkor a kenyérsűtés legfontosabb alapanyaga is kéznél van. A 100 évvel ezelőtt élt pékektől származik az állítás, hogy a kenyérsűtés fortélyait a molnárok feleségei tanulták ki saját gyakorlatuk alapján, folyamatosan tökéletesítve annak titkait, hogy aztán sikeres, elismert termékkel jelenjenek meg Pest-Buda, majd Budapest piacain. A szó egyenes értelmében is titok volt a készítés módja, sohasem írták le, mindenkinek a fejében és a kezében volt a sűtés minden fortélya. Nem is sikerűlt találni eredeti, leírt receptet még a 20. század első feléből sem.
A 18. században, de még a 19. sz. elején is viszonylag kevés pék működött a telepűlésen. Saját, épített kemencében a maguk szűkségletére sűtöttek a háziasszonyok.
Az első név szerint ismert pék Tepich Konrád volt. Ő már 1747 szerepel a taxális összeírásban, aztán a következő évben is, találkozni a nevével, de ekkor utoljára. A következő ismert pék Holczinger János volt. Őt már hosszabb ideig - 10 éven keresztűl - jelölik sűtőmesternek. A Historia domusból ismert Emerling Kristóf neve / 18. sz vége / Iparos tevékenységéről semmit sem tudni, viszont az kiderűl róla, hogy jómódú kenyérsűtő lehetett, ugyanis többször adományozott a templomnak értékes tárgyakat.
A már említett 1828-as adólistában is még csak mindössze két pék neve szerepel: Spiegl Andrásé és Hűmpfner Mátyásé. Ez utóbbi névnél meg kell említeni, hogy ő pékdinasztia alapítója volt, hiszen a Hűmpfner név folyamatosan szerepel pékek között, egészen az 1951-es államosításig.
