Soroksár a XVII.és a XVIII. században
A török kiűzése után a XVIII. század úgy köszöntött Soroksár pusztára, mint feltehetően a korábbi évszázadok is, lakosai nem voltak, így aztán területe megműveletlen volt. A salétromos homokot hosszú-hosszú évtizedeken, évszázadokon keresztül a gyom verte fel, talaján gazdagon burjánzott a királydinnye. A környéken számottevő erdő nem volt, bizonyára a korábban itt lakott emberek irtották ki. Nincs megbízható adat arra vonatkozóan, hogy a honfoglalás után valamikor is állandó lakott település lett volna. Anonymus a Gesta Hungarorumban a következőket írja 1200 táján: „Néhány nappal később Árpád vezér meg összes főemberei közös elhatározással, egyetértéssel és szabad akarattal kivonultak a szigetről, és tábort ütöttek Surcusáron túl a Rákos mezejéig.”A Soroksár szó eredetét és jelentését illetően valószínűleg Pais Dezsőnek, a kiváló nyelvésznek a magyarázata állhat legközelebb a valósághoz. A neves nyelvész, nyelvtörténész a Suruk előtagot a korabeli sarok, könyök jelentéssel azonosította. Ilyen könyököt vagy sarkot a jelenlegi Gyáli patak torkolata zárt be a Dunával. A sár utótag pedig a terület vizenyős, mocsaras állapotára utalhat. A Soroksár név 1323-ban oklevélben fordul elő legközelebb , majd 1390-ben találkozunk vele újra, ekkor a Soroksári család birtoka. 1429 körül az Adonyiaké a terület, viszont 1431-ben már a pesti domonkosok birtokolják. 1478-ban a nevezetes szörényi bán Haraszti Pál a terület ura. 1635-ből származik a következő adat a puszta birtokosait illetően: ekkor a Röthy család a tulajdonos. Ezt követően lehetett a Toldiaké Soroksár puszta, hiszen Bornemissza Bolgár György felesége Toldi Kata hozományként vitte a családba, hogy aztán lánya hozományaként adják tovább Wattay Pálnak, amikor az elvette Bornemissza Annát feleségül. A puszta története, mint település valójában Wattay Pál birtoklása idején történt a XVIII. sz. második évtizedében.
Ha azt igazolni /egyenlőre?/ nem is tudjuk, hogy Soroksár településként létezett már az Árpád korban, azt viszont igen, hogy a területén már az írott történelem előtti korokból, így a bronzkorból is találtak tárgyi emlékeket, elsősorban cserépmaradványokat. Maráz Borbála kelta település nyomaira bukkant a mai Soroksár határában a patak mindkét partján. A leleteket az i.e. II-I. századra datálta. Az 1980-as években szarmata kori településeket tártak fel. A települések az i.u. I. és II. században léteztek. A Duna másik partján a Római birodalom tartománya Pannónia virágzott ez idő tájt. Az egyik szarmata település a Várhegy közelében, attól ÉK-i irányban volt, míg a másik az M51-es út és az Ócsai út csomópontja környékén terült el. A Várhegy környéki leletek nagyrészt kerámiatöredékek, valamint vas lándzsahegy és 3 darab vaskés voltak. Az itt talált rengeteg salak vaskohászati , illetve kerámia égetési tevékenységet igazolhat. Az Ócsai út környéki feltárásokon kovakő gyöngyök, valamint a westerndorfi Helenius mesterhez köthető kerámia töredékek voltak a legérdekesebbek. Itt összesen 53 objektumot tártak fel. Többségük munka- és tároló gödör volt, de felszínre került néhány lakóház alapzata is. Találtak bolygatatlan sírt is, viszonylag szegényes melléklettel.
A honfoglalást követő évszázadokban is lakott volt Soroksár környéke. Ugyancsak az MO-ás körgyűrű építését kötelezően megelőző leletmentés eredményeként lett ismeretes, hogy a Várhegy környéke a XI.-XVI. század között lakott terület volt. Irásné Melis Katalin, aki az ásatást vezette, az itt talált településnyomokat Kerekegyházával azonosította. A középkori falu elnevezését a magaslat tetején megtalált templom alapjának alakjával magyarázza. A templom csaknem kör alakú lehetett, hosszabbik átmérője 10 méter, rövidebbik pedig 8 méter volt. A számos munkagödör mellett több lakóépület alapját is feltárta. Az épületek földbe süllyesztettek voltak, általában 80 centiméterrel voltak mélyebben a padlószintek, mint a felszín. Alapterületük 10-16 m2 között mozgott. A lakóépületek belsejében kemencék maradványait is feltárták, melyek kör alakúak voltak, 120-130 cm. átmérőjűek. A munkagödrökben talált leletanyagok alapján feltételezhető, hogy élénk vasművesség folyt a településen, mégpedig olyan mértékű, amely kereskedelmi célokat is szolgálhatott. Feltehetően ezzel magyarázható, hogy a feltárt területen igen vastag, helyenként 140 cm-es hamuréteget találtak. Valószínűleg ez az oka annak, hogy a mai Soroksár környéke erdőben, fában szegény terület. Sok szarvasmarha és juh csont is előkerült, ami arra enged következtetni, hogy kiterjedt állattartás folyt Kerekegyházán. Az egyik ház alapjainak feltárása közben egy III. Béla /1172-1196/ uralkodásának idejéből való bronz pénz is volt a leletek között, amely időben jól behatárolja az adott lakóház létezésének idejét.
A másik középkori településnek, Szent Dienes pusztának szintén voltak római kori előzményei. Igaz, a rómaiak limes-éhez tartozó erődítmény, melynek maradványait Marsigli az olasz származású osztrák hadmérnök az 1704-ben általa készített térképen még feltüntette, viszont azóta a pontos helye nem ismert, nem azonos helyen van az ugyancsak Irásné Melis Katalin által az 1980-as években feltárt középkori településsel. A római őrhely maradványai, ha még megtalálhatók egyáltalán a földben, valószínűleg valamivel délebbre vannak, mint a középkori település romjai. Írásné a már megszűnt Dugattyúgyűrű gyár területén tárta fel egy úgynevezett „kisvár” alapjait. A kisvárnak kettős fala volt. A külső kör alakú fal átmérője 28 méter, majd egy 6 méteres udvar következett, s ezt követte a belső fal. Ezen belül lehetett egy torony vagy lakóhely. A kisvárat a tatárjárás után IV. Béla építtethette több más kisvárral együtt, tartva egy újabb tatár támadástól. Ugyancsak az említett gyár területén találták meg a tatárjárás előtti templom maradványait. Mind Kerekegyháza, mind Szent Dienes puszta a tatárok betörése előtt vagy alatt elnéptelenedett, az épületek romba dőltek. 1242 után csak fokozatosan népesültek be ismét. Szent Dienesen lehetett egy 1242 után épült templom is, de annak maradványait, csak úgy mint a falu valódi elhelyezkedését, szerkezetét idő és pénzhiány miatt nem sikerült feltárni. Írásos emlék 1300-ból származik. Oklevélben említik, hogy Búza falunagy birtokperben tanúskodik 10 társával együtt valamelyik szomszéd település ellenében.
Mindkét középkori falu a XVI. század elején néptelenedett el, ami feltehetőleg a török uralom kezdetével hozható összefüggésbe. E két település teljes feltárása még a jövő feladatai közé tartozik. A két középkori falun kívül sem írásos emlék, sem pedig régészeti lelet nem igazolja, hogy Soroksár pusztán – ezen a néven – település létezett volna a XVIII. századi betelepülés előtt.
Térjünk vissza a Soroksár pusztával kapcsolatos ismeretekhez. A Röthy családtól Budai Bornemissza Bolgár György tulajdonába került a puszta. 1661-ben I. Lipót magyar király pátenséből ismert, hogy Soroksár pusztát a Wattay család Pál nevű fiának a házassága hozta a család tulajdonába. Az 1661-es évben Wattay Pál feleségül vette Bornemissza Bolgár György lányát Annát. Arra vonatkozó adat, hogy Wattay Pál miként hasznosította a pusztát 1683-ból van, mikor is arról értesülhetünk, hogy a lakatlan területet-minden valószínűség szerint-legeltetés céljából a tulajdonos évi 5 tallérért bérbe adta az Alsónémedin lakozó Takács Istvánnak. A Wattay család 77 éven keresztül, 1729. január 1-ig birtokolta a területet. A Wattayak módos középnemesek voltak, Pomáz volt a birtokuk központja. A fellelt levéltári iratok között az első arra vonatkozó értesülés, hogy a pusztán emberi tevékenység folyik 1695-ból való. Ekkor tudunk először arról, hogy a területen malom áll, melyet Halász Mihály alsónémedi kisnemes bérel évi 5 tallérért. A malom feltehetőleg ez idő tájt épülhetett, mert a korábbi iratok közt nincs említés róla. Egy 1701-ben készült összeírás pontosítja is a malom helyét, mely a „Soroksár vizén „ áll. Ezen a vízfolyáson minden bizonnyal a mai Gyáli patakot kell érteni, mégpedig annak is azt a pontját, ahol a patak keresztezi a mai Grassalkovich utat. Ezen a helyen egészen az 1960-as évekig működött egy vízimalom. Jól megválasztott hely volt ez, jól megközelíthető, hiszen már évezredek óta itt vezetett el az Alföld és dél felé az országút. Az is a kedvező körülmények közé sorolható, hogy a pataknak itt a legnagyobb az esése, tehát a legnagyobb a vízi energiája. Egy 1731-ben Mikovinyi Sámuel által készített térkép is azt erősíti, hogy a malom a Dunától távolabb volt. Igaz, ő a patakot elfelejtette berajzolni, pedig azt már megtette 1704-ben a már említett Marsigli hadmérnök, majd egy I. József idejében 1709-ben készült térkép. Sok vita és részben tévhit él a helyiek körében a Gyáli patak eredetét illetően. Hozzájárul ehhez Vályi Andrásnak, a budai egyetem tanárának az 1799-ben Magyarországnak leírása c. könyvében Soroksárról szóló / sok fontos adatot is tartalmazó/ megjegyzése, miszerint a határában folyó vize „mintegy 40 éve keletkezett”. Ez az állítás tehát 1760 körülire teszi a patak létrejöttét, s azt sugallja, hogy emberi kéz szülötte, s nem a természeté. Többirányú vízügyi kutatás eredményeképpen arra a kérdésre, hogy mesterséges, vagy természetes képződmény-e, véleményem szerint az a helyes válasz, hogy is-is. A fő ág, mely Monoron illetve Gyömrőn ered, és Soroksárnál ömlik a Dunába, természetes képződmény. Ezt igazolják a már korábban röviden taglalt ásatási eredmények, valamint az 1760-nál korábbi térképek, melyek jelölik a vízfolyást. Marsigli hadmérnök az 1704-ben készített térképén Szurcsa vodá-nak nevezi a patakot, amely név szlovákul Csobogó vizet jelent. Feltehetőleg a Monorra betelepült szlovákok adták neki ezt a nevet. Akkor vajon miben lehet igaza Vályi Andrásnak?! Minden valószínűség szerint abban, hogy a fő ághoz csatlakozó mellékágak valamennyije emberi kéz alkotásai. Azért készültek, hogy a környékük mocsaras, pangó vizeit levezessék, s ezzel a földet művelhetővé tegyék. A Gyáli patak fontos szerepet játszott a későbbiekben a falu gazdasága szempontjából is.
A térkép 1672-ben ábrázolja Pest-Pilis-Solt vármegye részletét, Soroksár mint település nem szerepel rajta.
Marsigli olasz hadmérnök 1704-ben készített térképe a patakkal (Szurcsa voda), és Gubacs szigettel.
