Egy vonat zakatolt 1946 májusának elején a nagy bizonytalanságba, nyugat felé, az éhező és agyonbombázott Németországba. A marhavagonok tömve voltak végletekig elkeseredett és elcsigázott emberekkel. Egy ország kiebrudalta őket, bűnbakot kerestek, és bennük a vétlenekben találták meg azt. A vonat kerekei idegőrlően kattogtak, ám az egyik vagonból harmonika szó hallatszott. Egy szőke, magas, vékony fiatalember igyekezett felvidítani, vagy talán még jobban elkeseríteni az otthonról hozott dalokkal a vagon utasait. Otthoni, soroksári dalok szóltak, melyek egyszerre idézték a hajdani vidám napokat, és a hazától, háztól való elszakadás mérhetetlen keserűségét.

Reibl János - Pipihendi - volt az, aki harmonikájával igyekezett a lelket tartani a vagon utasaiban. Ha megállt a vonat, hát köréje gyűltek a többi vagon utasai is, sírva vigadtak a sors kegyetlensége felett. És a zene olyan szépen szólt, hogy a fiatalabbja önkéntelenül is táncra perdült, feledve a megmásíthatatlant.

Sajnos, ma már többnyire csak adatok ismertek az akkor 34 éves fiatalember soroksári létéből. Van, aki úgy emlékszik, rá, mint aki kemény munkával egy fatelepről a kordélyával szállította haza a vásárlójának a faanyagot. Más úgy tudja, hogy Pipihendi szabad idejében a Szádi lugasban vidította zenéjével és humorával a kocsma vendégeit. A legenda úgy tartja, hogy zenei őstehetség volt, mindent el tudott játszani, amit kértek tőle, pedig bizonyára nem járt zeneiskolába, talán a kottát sem ismerte. Ennek ellenére kedvelt közreműködője volt a családi ünnepeknek, lakodalmaknak, névnapoknak, ahol igazi soroksári hangulatot tudott teremteni a vidáman, viccesen előadott dalaival. Volt még egy kivételes képessége, asztaltársasága már az asztal alatt hevert a sok elfogyasztott italtól, csak egy ember állta még a kemény megpróbáltatást, s az ő volt.Pipihendi 1912. augusztus 11-én született, de ekkor még Princz Jánosnak anyakönyvezték, mivel édesanyja Princz Borbála ekkor még nem volt férjnél. Csak 8 évvel később 1920. okt. 19-én ment férjhez Reubl Lőrinchez. A férj ezután törvényesítette a gyermeket. Hogy ő volt-e a vér szerinti apa, azt ma már lehetetlen kideríteni. Ha igen, minden esetre elég sokat várt az örökbe fogadással. Talán jó esély van arra is, hogy nem. Az apa Reubl Lőrinc gyermekkora sem lehetett könnyű, hiszen őt is leányanyaként szülte Reubl Teréz 1888-ban.

Pipihendi tehát 1920 őszétől viselte a Reibl János nevet. Hogy mikor és hol ragadt rá a becenév, nem ismert. Talán kedves, bohókás kis csavargó volt az apa nélkül cseperedő gyermek, vagy talán a törékeny, vézna alkata ihlette ismeretlen névadóját. Szülei gyári munkások voltak. Az egyik forrás azt tartja róluk, hogy fakereskedésük volt, de ez talán nem helytálló egy gyári munkás házaspár esetében.

És a vonat csak zakatolt tovább, Pipihendit egészen Nürtingenig vitte. Itt élte le élete hátralevő részét, jó barátságban Szabó Antallal a világbajnoki ezüst érmes válogatott soroksári labdarúgó kapussal.

 Élete vége sem lehetett igazán vidám, az ellwangeni öregek otthonának lakója volt hosszú évekig.

1994. júl. 13-án aztán eljött a végleges szakítás, elvált egymástól örökre a harmonikás és a harmonika. A gazdája német földben alussza örök álmát, az elárvult hangszer pedig fél évszázados száműzetés után visszatért Soroksárra.

Reibl János - Pipihendi - egyszerű, szegény ember volt. Egy dolgot viszont nagyon tudott: felvidítani, nevettetni a környezetét. Hatalmas adomány volt ez neki a sorstól, amit ő nagyon sok felé osztott. Megérdemli, hogy néha emlékezzünk rá!

Régóta ismert volt a soroksáriak körében, hogy a Várhegy környéke valamiféle romokat rejt magában. A Budapesti Történeti Múzeum munkatársai 1968-ban terepbejárást végeztek a Várhegy környékén, és már a felszinen számos őskori és középkori cserépmaradványt gyűjtöttek össze, mégpedig egyazon területen, ami arra engedett következtetni, hogy a Várhegy környezete már az időszámítás előtti korokban lakott volt. Korábban erre a megállapításra jutott Maráz Borbála is az MTA Történettudományi Intézetének munkatársa. Az ő megállapítása szerint a patak mindkét partján késő kelta kori sírok találhatók, az i.e. II.-I. századból. A környék emlékeinek kutatása 1987-ben vett lendületet, mikor is az MO-ás autópálya tervezett építése miatt a nyomvonalat és   környékét régészeti kutatások előzték meg.

Az első bejárás óta eltelt közel húsz év alatt 1987-re már sokat romlottak a feltárás esélyei, mivel a közben ott elvégzett mezőgazdasági beruházások jelentős károkat okoztak a régészeti maradványokban. Annyit minden esetre meg lehetett állapítani, hogy a domb tetején egy középkori templom alapjai helyezkednek el. Az alap majdnem kör alakú volt, hosszabik átmérője 10 méter, míg a rövidebb átmérő pedig  8 méteres . A középkorban itt létezett falu feltehetőleg innen kapta a Kerekegyháza nevet. A helység neve  egy 1332-ben kelt oklevélben fordul elő először. A templom környékén több bolygatott sírt is feltártak, valamint találtak néhány érintetlent is, melyeket azonban idő hiányában nem tárták fel.

A lakóházak általában 80 cm-rel volt mélyebben a járószintnél. Alapterületük az Árpád-kor elején 10-12 négyzetméter volt, majd a XIV.-XV. században a területük valamelyest nőtt. Az épületek gerenda vázasak voltak, a fedelük pedig nád vagy zsup lehetett. Valamennyi feltárt lakóépületben találtak kemence maradványokat is. A kemencék többsége 130 cm átmérőjű volt, tetejük pedig kúpos kiképzésű. A lakóházakon kívül is tártak fel kemencéket, melyek egy része edényégetőként szolgált. Ezek a kemencék a lakóhelytől távolabb helyezkedtek el. A lakóházak közelében sütő-főző-szárító kemencéket is találtak. Ugyancsak gödrök szolgáltak a megtermett gabona tárolására is. Aljukat, oldalukat agyaggal tapasztották ki, majd azt használat előtt kiégették.

Intenzív ipari tevékenység folyhatott a településen. Erre enged következtetni a rendkívül vastag, helyenként a 140 cm-t is meghaladó, az akkori felszínt borító hamuréteg. Feltehetőleg az, hogy Soroksár környéke erdőben, fában szegény, ezzel magyarázható.

A tárgyi leletek közül említésre méltó a III. Béla király idejéből származó bronz pénzérme, valamint egy darabjaiból rekonstruálható cserépbogrács, és egy fekete cserépfazék.

Ez a település is - csakúgy mint Szent Dienes - a tatárjárás idején elnéptelenedett, de aztán rövid idő alatt ismét lakottá vált. A XV. században a falu egyik gazdája a több oklevélben előforduló Kerekegyházi Gyuke volt. 1484-ben Mátyás király a települést Nagylucsei Orbán királyi kincstárnoknak adományozta. Kerekegyháza az 1500-as évek elején elpusztult, amiben valószínűleg alapvető szerepet játszottak Szulejmán hadai, s aztán többé életre sem kelt.

Forrás: Irásné Melis Katalin : Kerekegyháza középkori falu Budapest határában

Szamosi Mihály nevét viseli a soroksári sportpálya. A névadót születésekor még Szeili-nek hívták, és csak 1946-tól viselte a magyarosított nevet. A Seiler név / eredetileg így szerepel / 1748-ban fordul elő először nyakönyvben. A tulajdonosa Márton Svábföldről érkezett Soroksárra.

A kis Misi a Vitéz utcában látta meg a soroksári eget. A család mindvégig tisztes szegénységben élt, fiúk nem tanulhatott szakmát sem, apjával együtt napszámba kellett járnia. Amikor futballozni kezdett, elvégeztettek vele egy gyorstalpalót, hogy rendőrként helyezkedhessen el.

1937-ben került be először a felnőtt csapatba, igaz vesztes meccsen, de mindjárt gólt is rúgott. Ekkor még csatárként számoltak vele. 1946-tól vált csak állandó csapattaggá, igaz a háború alatt a Fegyvergyár csapatában is szerepelt, így kerülte el a frontszolgálatot. Az ottaniak ugyanis mentességet élveztek. Ettől az évtől már pályafutása végéig a hátvéd sorban szerepeltették, hol a jobb, hol a bal hátvéd posztján. Rendkívül gyors, határozott és kemény védő játékos volt. Olyannyira, hogy egyszer a gólgyáros Deák Bamba hátára is felugrott, hogy megakadályozza a góllövésben, de sikertelenül.Máskor meg a büntető rúgáshoz készülődő Deák szemébe homokot szórt / a bíró nem vette észre /, amit aztán az ki is hagyott.

Az 1940-es évek végé, az 50-es évek elején a Sortex folyamatosan liftezett az első és a második osztály között. Egyik ilyen első osztályból való kiesés alkalmával az Újpest le akarta igazolni őt. A csapat akkori szakosztály vezetője Egresi /Tutyó/ Antal, hogy ne hagyja itt a csapatot 3 mázsa fát, egy öltönyt és egy inget ígért neki.Szamosi még egy nyakkendőt is kért, s így maradt a Sortexben. A hazai mérkőzések után, két hetente vasárnap elmaradhatatlan volt a közös vacsora, ami persze együtt járt a féktelen jókedvvel, vidámsággal. A csapat vagy azt ünnepelte, hogy győzött / az első osztályban ez volt a ritkább alkalom /, vagy azt, hogy győzni ugyan nem sikerült, de majd legközelebb. Ezek a vacsorák a háború után először a csapat törzs szurkolójának Steinmüller Ferenc szövőműhelyében, a Vecsés utca Duna felőli végén bonyolódtak, majd áttették a székhelyet Leé Mariska néni bögre csárdájába. Mariska néninek minden alkalommal vadas nyulat kellett készítenie zsemlegombóccal. És persze szólt a harmonika, a nótaszó, a vidámság. Szamosi kedvenc nótája a "Pándon búcsú van, Pécelen meg nem, Szerettem egy szép asszonyt, de ő engem nem" -kezdetű dal volt. Amikor már kellő mennyiségű bor is fogyott, elszabadult a képzelet: Hoffmann / Csángó / latin nőnek öltözött, Szamosi meg latin férfinak, és az asztal tetején ropták az argentin tangót. Szép pár lehettek, a magas, vékony Hoffmann nőnek öltözve, és az alacsony Szamosi!  Misa itt élte ki, amit otthon kevésbé lehetett, a felesége ugyanis szigorúan fogta. Este 10-kor otthon kellett /volna/ lennie. Ezt egyszer , amikor csak hajnali 3-kor sikerült kiszakadnia a vidám társaságból úgy hidalta át, hogy az otthon éppen 3-at kakukkoló óra hangját szépen kiegészítette 10-re. Erre persze a nagypapa felébredt, s majd megszakadt a nevetéstől a térdre ereszkedett kakukkoló veje láttán.

1955-ben aztán elérkezett az aktív labdarúgás vége. Szamosi Mihály utánpótlás edző lett a Sortexben, Lugosival együtt. Szép sikereket ért el  ezen a téren is. Az ő tanítványa volt Weimper István, aki aztán a Honvédban focizott, Siklósi János az MTK-ba került, Mészáros Bubu pedig a Vasas kapuját védte. Az MLSZ Kiváló edző oklevéllel ismerte el eredményes nevelő munkáját.

Az 1980-as évek közepén aztán az edzői tevékenységet is abba kellett hagyni. Szamosi Mihály a kiváló labdarúgó, az eredményes edző, a szeretett apa, a soroksári sporttelep névadója 2005-ben hunyt el.

Az összeállítás Bárcziné Szamosi Katalin elmondása alapján készült.

1910. november 7-én született Soroksáron valahol a Duna parton egy kis barna bőrű cigány fiúcska, aki aztán felnőtt korában kivívta egész Soroksár tiszteletét, megbecsülését. Pedig hát, nem indult számára sem jól az élet, ahogy ő fogalmazott a "sváb legények" sokszor megpofozták, s a Dunán a vízbe dobták.Talán éppen ez váltotta ki belőle a dacot, megtanult úszni. Rájött, hogy rendkívüli adottsága van, - nagyon sokáig bírja a víz alatt. Van, aki úgy emlékezik, hogy egyszer egy úszóversenyen elsőnek ért célba, de kizárták, mert víz alatt tette meg az egész távot.

Húsz éves sem volt még egészen, amikor megnősült, a pomázi Alanyai Arankát vette feleségül. Élte a cigányok szokásos hétköznapi életét, szamárfogatával járta a települést, gyűjtötte az ócskavasat, hódot fogott a Dunán a prémjéért. Egyszer egy kabát zsebében pénz talált, de azt hiánytalanul visszaadta a közben előkerült tulajdonosának.

Közben egyre mentette a Dunából a fuldoklókat, és húzta ki a vízbe fúltakat. Elmondása szerint volt olyan eset, hogy egyszerre hármat is. Egyik a lábába kapaszkodott, a másik a karjába, a harmadik pedig a nyakát szorította. Élve jutottak szárazra valamennyien.

A Duna parti Lay csárda volt a törzshelye. Megtörtént egyszer, hogy a boros pohár mellől ugrott egyenesen a vízbe. Kissé szomorúan emlékezett vissza több esetre is, amikor a kimentett a hála jelét sem mutatta. Egy fiatal nő, mikor szárazra értek, felháborodva förmedt rá, hogy ne fogdossa, - talán erőszakoskodni akar vele ?!

A rengeteg élve vagy holtan kimentett ember híre 1951-ben eljutott egészen a Fővárosi Tanács elnökéig is. Meghívták Horváth Pétert, pénzjutalmat kapott a főváros első emberétől. Örült a 4428 Ft-nak, nagy pénz volt az akkor, de ő inkább egy kitüntetést szeretett volna. A pénznek bér jellege van, a kitüntetés pedig dicsőség dolga. Vajon van-e nagyobb dicsőség, mint emberéletet menteni?! Márpedig ő - ugyan nem számolta -, de úgy 40 körülire tette a sikeres életmentéseinek a számát. Ennél is sokkal több holtat hozott ki a víz mélyéből!  Mint mondta, ő nem számolta a mentések számát, nem is jelentette sehová. Számára a dolog véget ért ott, hogy ismét segített egy emberen.

Péter bácsi története ezzel még koránt sem ért véget! Volt egy másik hőstette is. 1975-ben megkapta véradásért az Arany Koszorús jelvényt és oklevelet. 124 alkalommal adott vért, esetenként 4 dl-t, ami pedig összességében majdnem 50 liter. Azt nem tudjuk megmondani, hogy ezzel hány ember életét mentette meg, vagy egészségét adta vissza. Talán nem is a számszerűség a fontos, hanem a szándék és a tett, hogy segítsen bajba jutott embertársainak azzal, amije van: a kivételes képességével és a vérével.

A Csepel Művekből ment nyugdíjba, a kovács műhelyben dolgozott 20 éven keresztül. Unokája szerint vízi rendőrként is tevékenykedett, a Kvassay zsilipnél teljesített szolgálatot, törzsőrmesterségig vitte.

1995. szeptember 8-án halt meg. Élete az egyszerű cigány emberek élete volt.Természetes volt neki, hogy segítsen. Ember emberért ennél többet nem tehet. Méltán emlékezik rá tisztelettel mindenki, aki ismerte.

A volt beszálló vendéglő épülete Soroksár valószínűleg legrégebbi megmaradt épülete. Levéltári kutatások lapján az állapítható meg, hogy 1728-tól működött Soroksáron a Grassalkovich Antal tulajdonában lévő uradalmi vendéglő. Ebből az évből ismert a első bérlő neve is: Neumann Andrásé. 1732-ben egy minden soroksári patrióta által ismert név tulajdonosa a vendéglő bérlője, aki nem más mint Forster János Jakab. Igaz, a levéltári igen szűkös adatok nem utalnak az épület helyére, de elhelyezkedése az akkori Soroksár puszta legfontosabb pontján, a Pest Nagyvárad, és a Pest Pétervárad felé vezető útvonal elágazásánál lehetett, ahogy a malom is bizonyára ide épült néhány évtizeddel korábban.

A délről és keletről a pesti piacokra gabonát, szénát, tejtermékeket és egyéb árukat szállító lovaskocsik a kora hajnali indulás előtt itt pihentek meg éjszaka, és valószínűleg a piac végeztével a hazafelé vezető út előtt is a távolabbról érkezettek.

Az épület a történelme során többes funkciót látott el, itt kapott helyet a mindenkori bérlő, majd tulajdonos lakása, a söntés, és mellette egy rendezvények megtartására alkalmas nagyterem. De helyet kapott benne istálló, sertés vágó- és feldolgozó helység. Az épület alá is benyúló pincében volt egy jégverem is. Az udvar közepén pedig egy magas kocsiszín állt, mely a megrakott szénásszekerek befogadására volt alkalmas. Az udvaron található kút tanúsága szerint 1909-ben Klötzl Károly volt a fogadó tulajdonosa egészen az 1930-as évekig. A következő tulajdonos Drexler Jánosné lett. 1944-ben a visszavonuló német csapatok a közeli patakhidat felrobbantották minek következtében a fogadó tetőszerkezete is súlyosan megsérült, majd 1956-ban egy szovjet tankból kilőtt lövedék okozott tetemes rombolást az épület déli sarkában. 1950-ig működött az épület beszálló vendéglőként. A jelenleg is álló épület / ha nem is a mai formájában / az 1720-as évek közepe táján épülhetett, a malom után a második legrégebbi hely, amely eredeti funkcióját több évszázadon keresztül megőrizte. Így hát kiemelt védelmet érdemel a volt beszálló vendéglő épületegyüttese.
Román János írása alapján szerkesztve.

A korábbiaktól eltérően most két család Soroksáron való megjelenéséről, és késői leszármazottainak dicsőségéről kívánok megemlékezni.  1737-et írunk, az anyakönyvben megjelenik egy új név, Pehl János Mihályé. Gyermeke született ebben az évben. A kutatások viszont azt is kiderítették, hogy a családfő 1734-ben Pilisvörösváron vette feleségül Hoffmann Évát, s onnan települtek át Soroksárra. János Mihály rövid idő alatt tekintélyes jobbágya lett a falunak, az 1744-es összeírás szerint a település helyettes bírája volt. Anyagi gyarapodásban is jelentős sikereket ért el a család, hiszen rövid idő alatt 6 ökre, 2 lova és egy tehene lett. Igaz - ma már kideríthetetlen okok miatt- hamar el is szegényedtek. A család viszont az elkövetkező évszázadok alatt egyre terebélyesedett, a XX. sz. közepére meghaladta a 100-at. A 8. nemzedék képviselője József 1932-ben született, de mielőtt folytatnánk Péhl József életútját, tekintsük át röviden a Wieland család megjelenését, soroksári létének első évtizedeit.   Nos, erről a családról az első említés 1744-ből való, tehát szintén ősi soroksáriaknak mondhatók. 1752-ben még csak egy Wieland család szerepel az összeírásban Mátyás keresztnévvel, 1760-ban viszont már kettő, János és József.
   A Péhl és a Wieland család két sarjának sorsa viszont a XX. sz. derekán egy ponton összekapcsolódott. Mint megannyi soroksári fiatal Csepelre jártak át a Dunán kajakozni, kenuzni. Az edzésekre is a folyón eveztek keresztül, a hajóhangárból Lajos bácsi jött át értük csónakkal. Kiváló sportolók nevelődtek már akkor is a csepeli sportkörben, itt kenuzott később Kolonics György is a legendás, olimpiai bajnok kenus. Különösen sikeres volt a soroksári fiatalok szereplése az 1954-es maconi világbajnokságon, ahol Wieland Károly az ugyancsak soroksári Halmai Józseffel 10.000 méteren világbajnok lett, majd az 1956-os olimpián kenu kettes 1000 méteren a Wieland -Mohácsi Ferenc páros bronzérmet nyert. Ugyancsak 10.000 méteren 1954-ben a vb-n a Csonka Ferenc - Sasvári / Schuster/Mihály kettős ezüstérmet szerzett. Kiválóan szerepelt az ugyancsak soroksári Tuza József is, ő bronzérmet vívott ki. Péhl József az 1958-as prágai világbajnokságon állhatott fel a dobogó második fokára a kajak négyes tagjaként. Az ő sikeres sportpályafutásához hozzátartozik, hogy 1971-75 között a sportág szövetségi kapitánya is volt. Ezzel ismét vaskos bizonyítékkal szolgálhatunk a soroksári fiatalok szorgalmát, tehetségét, helytállását illetően.

1741-42-ben egy tekintélyes soroksári vendéglő bérlő - Forster János Jakab - Grassalkovich báró / ekkor még báró volt /megbízásából elindult a dél-német tartományokba Soroksárra betelepülőket toborozni. A jövevények pedig csak jöttek és jöttek, olyannyira, hogy a település lakóssága rövid idő alatt csaknem a háromszorosára nőtt. Elsősorban földművesek érkeztek, de jöttek mesteremberek is szép számmal.
   1747-ben fordul elő először egy kádár embernek- Zwick Gáspárnak- a neve az anyakönyvben.  A mesterség apáról fiúra szállt még tőbb mint 200 éven keresztül. A hordók csak készültek, bizonyára a környező településekre is jutott belőlük bőven.  Meg kell viszont vallani, hogy a XVIII. században talált vélemények szerint a soroksári bor nem öregbítette a település jó hírnevét. Különösen nagy lehetett a kontraszt Budafokkal / az akkori Promontorral / szemben. Egy XVIII. század végi földrajztudós röviden csak így méltatta a helyi nedűt: ..." borai alávalóak...". De hát mindenki azt issza, ami termett neki!
   Már a XX. század elején járunk, de a Zwick-ek egyik ága még mindig a hordókészítés művészetének hódolt. Ekkor viszont 1924-ben Zwick István házában Mária asszony leánygyermeknek adott életet, aki az Anna nevet kapta a keresztségben. Hamar kiderült róla, hogy gyönyörű hangja van, ami oda vezetett, hogy ő inkább az énekművészethez vonzódott. Bár nagyapám szerint, aki szintén kádár volt, Pista bácsi nagyon nehezen viselte lánya otthoni énekgyakorlatait. Ha meghallotta, mindig a műhely legtávolabbi zugába menekült, s megadóan csak így sóhajtott:- Csak ezt ne hallanám ! Más források szerint Anna apja iránti könyörületességében, ha tehette, gyakran a Juta dombra vonult el gyakorolni. De a tehetségnek nem lehetett gátat szabni, Zwick /Zentai/ Anna hamar felkapott primadonna lett. Majd 30 éven keresztül volt a Fővárosi Operettszínház ünnepelt énekes színésze. A rengeteg tapson túl igazolja mindezt a Jászai Mari díj, az Érdemes művészi cím, és még számos más elismerés.
   Puskás Ferenchez hasonlóan tehát Zentai Annát is egy bevándoroltnak köszönhetjük.

Közel 300 évvel ezelőtt emberek érkeztek a soroksári pusztára. Először csak a közeli településekről, majd egyre többen és többen. Jöttek az akkori német tartományokból az új hazába, új reményekkel, új otthont építeni. Szorgalmasok voltak, hát hamar termőre fordult a feltört ugar. A legdolgosabbak és tehetségesebbek gyorsan gyökeret vertek, mások hamar továbbálltak, máshol próbáltak szerencsét. Az azonban közös volt bennük, hogy a saját boldogulásukon túl ennek az országnak az újjáépítéséért fáradoztak. Magukban hordozták a jövő tehetségeit. Nem csak a szűkebb környezetnek, de az egész országnak dicsőséget, megbecsülést, elismerést hozó utódokat.
   1744-ben az akkor összeírt 176 család között találunk egy akkor már nem egészen fiatal embert, aki röviddel az előtt nősült Harasztiban, egy templomi sekrestyést Purczeld Miklóst. A név minden bizonnyal már akkor is Purzl-nak hangzott, de a magyar fülnek furcsa volt, hát lett belőle Putczeld. Szorgalmas ember lehetett, egésztelkes jobbágy volt, egy a 40 egésztelkes közül. Gyermeke is született vagy 12, de minket most a másodszülött Lőrinc érdekel, aki nem kevésbé lehetett szorgalmas, a családteremtésben mindenképpen. Az ő esetében 11 gyermekről tudunk, köztük Lénárd a fontos számunkra, ő vitte tovább azt a vonalat, mely számunkra jelenleg követendő. Az ő családjában született az első Ferenc, mégpedig 5. gyermekként 1810-ben, hogy aztán ez a keresztnév elkísérjen bennünket egészen a 8. generációig. Utána viszont még 9-en születtek a családban, tehát 14-ig meg sem álltak. A mi első Ferencünk családjában is az egyik fiúgyermek a Ferenc nevet kapta, de ő felnővén elhagyta Soroksárt, Ferencvárosban kötött házasságot egy taksonyi hölggyel. Így a mi hősünk nagyapja már a IX. kerületben született, s ő is a Ferenc keresztnevet viselte. A  nagymamát Schubert Karolinának hívták. Ebben a családban, ugyancsak Ferencvárosban született 1903-ban a 7. generációs Purczeld, s a következetesség kedvéért  ő is a Ferenc keresztnevet viselte.
   S ekkor érkezünk el a célszemélyhez, a 8. generáció képviselőjéhez - PUSKÁS  FERENC-hez, aki 1927-ben még szintén Purczeld-nek született, de az apa 1937-ben a Puskás nevet választotta. Így hát megszületett a ma a világban a legismertebb magyarként számontartott személy, a legendás labdarúgó, majd sikeres edző.
És mindez 1744-ben Soroksárról indult, mert ez idő tájt betelepült valahonnan német földről egy Purzl Miklós nevű személy, akinek végső soron mindezt köszönhetjük.