Szőlőművelés Soroksáron a XVIII. században

     A mezőgazdaság egy sajátos ágáról a szőlőtermesztésről szerencsénkre elegendő dokumentum őrződött meg a levéltárakban ahhoz, hogy részletesebben is foglalkozzunk vele. A legendárium szerint a német földről elvándorló, Magyarországon új hazát és a jobb megélhetés reményét keresők közül számosan az úti poggyászukban szőlővesszőket is hoztak magukkal, hogy folytathassák az óhazában régóta űzött tevékenységet. A letelepedéssel egy időben a megélhetést biztosító gabonanövények mellett a feltört ugaron jutott hely a szőlővesszőknek is. Az 1752-es  adóösszeírás még nem tartalmaz adatot a bor jelenlétére, bár minden bizonnyal ekkorra a szőlővesszők már termőre fordulhattak. Ahol pedig szőlőtermesztés folyik, ott bor is van. Akkor pedig kádárra is szükség van. 1747-ben értesülünk róla, hogy betelepült Soroksárra az első kádár Zwick Gáspár személyében. Vendégfogadója, mint arról már fentebb megemlékeztünk, már 1720-as évek vége óta volt a településnek.

   Az 1760-as összeírásban aztán megjelenik a szőlészettel foglalkozó jobbágyoknál az az évi bor mennyisége is. Igaz, szerény ez a mennyiség, összesen 19 és fél akó / cca. 1100 liter /. Viszonylag kevesen foglakozhattak ekkor még a termelés ezen ágával, mivel az összeírt 281 jobbágy és zsellér közül mindössze 18 fő állította elő ezt a mennyiséget. Rumpl Ádám volt közülük a „legnagyobb” bortermelő, mintegy 170 litert leltek nála az összeírók. Jóval részletesebb képet kapunk az 1770-es összeírásban arról, hogy hány szőlősgazdának milyen mennyiségű bora termett. Nos, 118 jobbágynál, illetve zsellérnél összesen 327 akó írtak össze. Akóját 57 literrel számolva 186 hektoliter tett ki az az évi termés. Kis kerekítéssel átlagban 158 liter jutott minden szőlősgazdára. Természetesen mind a szőlőterületek nagyságában, mind a bor mennyiségében nagy eltérés volt tapasztalható az egyes boros gazdák között. A legtöbb bora ekkor Weimper Ferencnek volt 13 akó /740 l./, 10-10 akója Renner Györgynek és Klötzl Jánosnak. Ha Weimper Ferencnek az 1100 négyszögöles szőlejében 740 liter bor termett, akkor egy átlagos 1 kapás, azaz 200 négyszögöles szőlő kb. 130 liter bort adott. A szőlőtulajdonosok között a 200 négyszögölet bíró jobbágyok voltak a legtöbben. Nem szerepelnek a listában a kézművesek, pedig közülük többnek is volt szőleje. Róluk majd az 1773-as kimutatás szól, amely részletesen tartalmazza Soroksár szőlőinek a helyét, nagyságát, valamint az ültetvények tulajdonosainak a nevét, és az általuk művelt terület nagyságát. Nagyobb lehetett tehát az az évi bor mennyisége, de hogy mennyivel, azt a történelem homálya fedi.

   Az említett kimutatásból ismert, hogy Soroksáron hány szőlőskert /promontórium/ volt ez idő tájt, s azok hol helyezkedtek el:

• az Apostol hegyi volt valószínűleg a legrégebbi. Az összterülete 1,872 hektár volt. Ezen a területen 15 jobbágy osztozott. 11 főnek egyenként 400 négyszögöl területe volt, azaz 2 kapás szőlőt műveltek. / 200 négyszögölet tekintettek annak a nagyságnak, amit egy ember egy nap alatt meg tudott kapálni/. 4 főnek volt egy kapás területe. A tulajdonosok között többségében olyanokat találunk, akiknek a családja már 1740 előtt soroksári volt.
• az előzőnek szerves folytatása volt és a Szent Dienesi romokig tartott a Staren Tancz nevű promontórium. Ennek összterülete 1,836 hektár volt, tehát lényegében azonos nagyságú az Apostol hegyivel. 22 jobbágy művelte ezt a területet, 18 főnek volt 1 kapás területe, 1 főnek 1,5 kapás, és három főnek 2 kapás. Ezt a területet is nagyobb részt „régi” helybeliek művelték.
• a Szent Dienesi romokon túl, de ugyancsak a Duna magas partján terült el a Deres hegyi szőlőskert, mely egészen Haraszti határáig terjedt. Ennek a területe jelentősen meghaladta az előző kettőét, 5,256 hektár volt, ami 73 kapás egységnek felelt meg. A szőlőtulajdonosok száma 51 volt. 1 főnek volt 0,5 kapás területe, 30 főnek 1 kapás, 4 főnek 1,5 kapás, 13 jobbágynak 2 kapás, valamint 3 személynek 3 kapás / Steckl Lipótnak, Seiffert Miklósnak és Hebenstreit Lőrincnek/ szőleje.

   A Haraszti úttól balra két azonos nagyságú szőlőterület helyezkedett el, a Szent Dienes és a Wolfsberg nevezetű promontóriumok.

• A Szent Dienes összterülete 8,5 hektárt tett ki. A területen 95 jobbágy volt tulajdonos. 17 főnek volt fél kapás , 49 egyénnek 1 kapás, 2 jobbágynak másfél kapás, 25 főnek 2 kapás, 1 embernek 3 kapás /Felker Pantaleonnak/, és 1 malomjog bérlőnek Leimeter János Györgynek 4 és fél kapás területe volt.
• A Wolfsberg promontórium ugyancsak 8,5 hektáros volt. 85 jobbágy osztozott rajta. 51 jobbágynak volt 1 kapás, 3 főnek 1,5 kapás, valamint 31 egyénnek 2 kapás területe volt.
• A Dominali szőlőskert elhelyezkedése is valószínűleg valahol a Duna magas partján volt, de pontosabb meghatározását nem sikerült megfejteni. Ennek összterülete 2,232 hektárt tett ki. 38 jobbágy művelte, közülük 26-nak fél kapás terület jutott, 7 egyénnek 1 kapás, 4 főnek 2 kapás, Weinbehr Ferencnek pedig 3 kapás területe volt.

   A felsorolt szőlőskertekben összesen 245 jobbágynak, illetve zsellérnek volt kisebb-nagyobb ültetvénye. Döntő többségük soroksári illetőségű volt, de külső tulajdonosok is akadtak, például a budai nővéreknek 4 kapás területük volt, fele-fele arányban a Wolfsbergen és a Deres hegyen. 54 jobbágynak több szőlőskertben is volt területe. A legtöbb területtel Weinbehr Ferenc / ekkor még így írták a nevét/ rendelkezett, összesen 1100 négyszögöllel. / Úgy tűnik, ő volt azokban az évtizedekben az egyik, vagy talán a leggazdagabb jobbágya Soroksárnak, hiszen ezt tapasztaltuk vele kapcsolatban a birtokolt állatok számát, és a learatott termény mennyiségét illetően is/. Őt követte Leimeter János György / ő már biztosan Soroksáron született 1723-ban/, mint már szó volt róla malomjogot bérelt, tehát társadalmi státuszát illetően zsellér volt. Neki 900 négyszögöl területe volt. 800 négyszögöle volt Klaus Ferencnek, Stricker Antalnak, Kaltenecker Mihálynak és Princz Antalnak.

   A hat promontórium összterülete 28,15 hektárt tett ki. Az 1770-es urbáriumi összeírásból tudjuk, hogy Soroksáron ekkor az összes szántóterület 1820 magyar hold volt /786 ha/. A szőlők területe a szántókhoz viszonyítva 3,6%-ot tett ki.

   Azt sajnos nem sikerült kideríteni, hogy a soroksáriak milyen szőlőfajtákat telepítettek a kertjeikbe, de talán az ekkortájt a Kárpát-medencében honos szőlőfajták közül jó néhány megtalálható volt itt is. A XVIII. században a leggyakrabban ültetett szőlőfajták a következők voltak: fehér dinka, gohér, hosszúnyelű, mézes fehér, kövérszőlő, bakator, vadfekete, feketefájú bajor, csókaszőlő, kadarka.

   A XVIII. századból két rövid feljegyzést sikerült fellelni a soroksári bor minőségével kapcsolatban. A két vélemény teljesen egybecseng, bár mintegy 5 évtized különbséggel jegyezték le őket, és nem mondható el egyikről sem, hogy a vélemény pozitív lett volna. Az első 1748-ból való, miszerint Ferber Ferenc kocsmáros silány minőségű bort mér. A második megjegyzés Vályi Andrástól származik, a Magyarországnak leírása c. művéből / 1799-ben jelent meg Budán/, miszerint Soroksár „… fogyatkozása az, hogy fája kevés, s borai is alávalók”. Talán nem tévedünk nagyot, ha azt állítjuk, hogy a későbbiekben sem találkozni sűrűn a soroksári bor dicséretével.

 Kézművesség Soroksáron a XVIII. században

    Az alapvető gazdasági ág a földművelés és a földművesek helyzetének áttekintése után térjünk át a XVIII. században még a másodhegedűs szerepét játszó kézművesség helyzetének taglalására. A domináns ág a földművelés csak fokozatosan teremtette meg annak igényét és szükségességét, hogy a kézműves tevékenység mindinkább önállóvá váljék, differenciálódjék, és ennek következtében a kézművesek száma egyre növekedjék. Mindez a mezőgazdasági termelés eredményességének a növekedése következtében ment végbe, de vissza is hatott arra. A kézműves ipar fejlődése újabb és újabb lökést adott a földművelés mind eredményesebb végzéséhez. A XVIII. században a földművesség és a kézműipar teljes szétválása még nem fejeződött be. A ház körül és a föld megmunkálása közben jelentkezett szükségletek jelentős részét maga a jobbágy végezte el. Kézi malmokban őrölte a terményt, szövőszéken készítette a ruhának valót, fából faragta az egyszerűbb eszközöket, szerszámokat stb. Egy újonnan benépesülő település, mint amilyen Soroksár is volt a század első felében még nem bírt elegendő számú földművessel, amely elegendő munkával láthatta volna el a kézműveseket, amely folyamatos bevételhez juttatta volna őket, s ezzel biztosította volna annak megélhetését. A földművesből kézművessé válás csak fokozatosan ment végbe. A már többnyire kézműiparral foglalkozók sem hagytak fel a mezőgazdasági teendőkkel. Nem is tehették, szükségük volt erre a család fenntartása érdekében. Művelték a belső telket, állatot tartottak, szőlőt termesztettek, és napszámban dolgoztak a jobbágyok, illetve a földesúri majorsági földeken.

   A török uralom alóli felszabadulást követően az ország egyéb területein, különösen ahol már korábban is tevékenykedtek céhek, azok új erőre kaptak, igyekeztek privilégiumaikat érvényesíteni, kiszélesíteni. A céhes iparnak a jelentős előnyei mellett erre az időszakra már kezdtek kiütközni a hátrányai is, bár működésüket csak mintegy 120-130 évvel később a gyáripari termelés mind általánosabbá válásával voltak kénytelenek befejezni, akkor is rendeleti tilalom következtében. A hátrányok között említhető, hogy a céhek a területükön tűzzel-vassal védték a monopóliumukat, üldözték a „kontárokat”, azaz a céhükhöz nem tartozó, de a területükön működni próbáló kézműveseket. Ezzel valójában igyekeztek kiiktatni a versenyt, a természetes szelekciót, a kereslet-kínálat törvényszerűségének érvényesülését, ami majd a következő társadalmi rend a kapitalizmus egyik alapvető sajátossága lett.

   Soroksáron – természetszerűleg – a kezdeti évtizedekben nem voltak, nem lehettek céhek, hiszen azok létrejötte hosszabb folyamat eredménye volt, és ha már a feltételei adottak is lettek volna, megalakulásukhoz a királyi kamara engedélyére volt szükség. Van adat arra vonatkozóan, hogy 1774-ben kérvény érkezett a kamarához céh alapítás igényével, de az első soroksári céhek megalapításáig a helyi iparosoknak még 1817-ig várniok kellett. A már idézett Vályi Andrástól tudjuk, hogy a soroksári iparosok a századforduló táján a pesti céhekben tevékenykedtek. Az, hogy kik és mely mesterségekben, sajnos nem ismeretes.

   Arról nincs adat, hogy Soroksár első telepesei között kézművesek is lettek volna. A helyzet valószínűleg az volt,hogy az újonnan érkezettek ebbéli szükségleteit a kezdeti időszakban még a környékbeli településeken tevékenykedő kézművesek elégítették ki. Majd amikor a jelentős bevándorlással megjelentek az iparosok és kereskedők is, sajátos helyzet alakulhatott ki Soroksáron. Céhek nem voltak, tehát egyfajta kezdeti szabad vállalkozás alakulhatott ki. A földesúr engedélyezte és adóztatta a különböző szakmákban tevékenykedőket. Márpedig a földesúrnak az volt a törekvése, hogy minél előbb megfelelő számú, összetételű kézműves és kereskedő réteg alakuljon ki. Ez volt az út, hogy Soroksár mindenoldalúan fejlődő mezővárossá váljék, ahol rendszeresen vásárokat lehet tartani, amelyek piacot teremtettek a fölös mezőgazdasági terményeknek, állatoknak, s a kézművesek által előállított termékeknek.

Mária Terézia úrbéri rendelete

Az 1760-as évek vége nagy jelentőségű változásokat hozott Magyarország társadalmi és gazdasági életébe. 1767 elején megszületett Mária Terézia úrbéri rendelete, amely hosszú távon rendezni kívánta az országban a jobbágyság és a földesurak kötelezettségeit, a két fél egymáshoz való viszonyát, a jogokat. Ezen rendelkezésnek az igénye folyamatosan jelen volt a század első fele folyamán. Már a királynő apja III. Károly is megpróbálkozott a földesúri és jobbágyi viszonyt egységes mederbe terelni, de erőfeszítései nem jártak eredménnyel. Az alapprobléma az volt, hogy az ország különböző területein, és az egyes földesurak birtokain egymástól jelentős mértékben eltérőek voltak a jobbágyterhek. A legnehezebb helyzetben a jobbágyok Nyugat-Magyarországon, a török által meg nem szállt területeken voltak. A török alól felszabadított területeken a zömében újonnan betelepített jobbágyság jelentős kedvezményeket kapott, illetve alacsonyabb terheket róttak ki rájuk, hogy a minél kedvezőbb körülmények minél több jobbágy számára vonzóvá tegyék a jórészt parlagon heverő területek ismét termőre fordítását.

   A XVIII. század egyik legjelentősebb ránk maradt dokumentuma az, amely az 1768. február 23-ra datált úgy nevezett „kilenc pontos” kérdésekre adott válaszokat tartalmazza.  A Mária Terézia féle úrbéri rendezés előkészítéseképpen Soroksár mezővárosa vezetésének kellett elkészítenie a válaszokat, melyek a település népességének, gazdaságának helyzetét kívánták rögzíteni. Ebből a dokumentumból értesülünk arról, hogy melyek voltak a Grassalkovich Antal és a betelepült jobbágyság között kötött szerződés, az un. Impopulations Contract / Betelepülési Szerződés/ legfontosabb tartalmi kérdései. /Sajnos maga a szerződés az idők folyamán megsemmisülhetett/. Ezek szerint 1768-ig a következő jobbágyterhek voltak érvényben: a szerződés 3 éves adómentességet biztosított a betelepülőknek, ezután minden egészházas jobbágy évi 10 forintot és 12 napi robotot, félházas jobbágy 5 forintot, a házatlan lakosok 20 forint és 30 garast tartoztak fizetni. Ezzel szemben a valóság az volt, hogy a földesúr 1766-ig egyetlen forintot sem hajtott be rajtuk, s a 12 napi robotot is csak részben kellett teljesíteniük.

   A Grassalkovich uradalomban – így Soroksár területén is – az újonnan betelepülők 3 éves adókedvezményt kaptak, egyéb más engedmények mellett. Az úrbéri rendezés előtt a földesúr nem az egyes jobbággyal, hanem a faluközösséggel volt szerződéses viszonyban. Az adó, a robot mennyisége a falu egészére nézve lett meghatározva, melyet aztán a falu vezetése, a bíró, a nótárius és az esküdtek bontottak le egyénekre. Az egyénekre bontás, mint ahogy arról már szó volt, a „tehetség” szerint történt. Kinek mennyi igásállata volt, annyi földet művelhetett, és annak arányában is adózott.

    Mivel az urbárium életbe lépése előtt a Grassalkovich birtokokon viszonylag kicsik voltak az urasági majorok, így hát a robot mennyisége is alacsonyabb volt. 1768-ból a „9 pontos „ kérdésekre adott válaszokból tudjuk, hogy annak jelentős részét az uraság be sem hajtotta. Soroksár parasztsága tehát 1770-ig az urbárium helyi életbe léptetéséig viszonylag kedvező helyzetben volt. Ez a kedvező helyzet viszont jelentősen megváltozott az új viszonyok beköszöntével. Az új rendelkezés kategorizálta a jobbágyságot egész-, fél-, és negyed telkesekre. Minőségi szempontból a termőföldet a vármegyében 4 osztályba sorolták. A soroksári földek a 2. osztályba kerültek, ami azt jelentette, hogy egy egésztelkes jobbágy 26 magyar holdat kapott használatba. A féltelkes ennek felét. Soroksáron negyed telkeket nem alakítottak ki. A belső telkek /kertek/ nagysága minimum 1 magyar hold volt. Majd mint látni fogjuk még a zsellérek esetében is nagyobb volt a belső telek 1 magyar holdnál.  Az egésztelkes jobbágynak járt még 12 kaszás rét / 2 hold /, a fél telkekhez 6 magyar hold.

   Melyek is voltak hát a jobbágyok alapvető kötelezettségei az úrbéri rendezés után?

• a kilencedet a földesúrnak tartozott beszolgáltatni az az évi termény után. Nem járt viszont 9-ed a földesúrnak a belső telek után, ezért 3 forintot kellett pénzben kifizetnie.Ha nagyobb volt a belső telek, mint egy hold, akkor arányosan nagyobb volt a pénzösszeg is.
• természetben az egésztelkes jobbágy évente 2 icce marhahájat /kb. 1,5l./, 2 kappant, 2 csirkét és 20 tojást tartozott a földesúrnak adni. A fél telkes jobbágyok ennek a felét. A mezőváros egésze 30 libát és 4 borjút.
• tizedet az egyháznak tartoztak adózni a jobbágyok
• a jobbágyok és zsellérek robotkötelezettségei a következők voltak:
• a házas gazdáknak évi 12 nap igás szolgálat, a házatlanoknak ugyanennyi gyalog szolgálat.
• a Szent Dienes-i szőlőből, és az ott felnevelkedett juhokból - a korábbiakhoz hasonlóan- az új terhek is a földesúrnak fizetett 7-ed volt. / Innen tudjuk, hogy a juhtartás fő színtere Szent Dienes volt/.
•  

   Nem egységes a tudósok között annak definiálása, hogy pontosan mit is értünk a zsellér fogalmán. Egyesek ezt úgy határozták meg, hogy zsellér az, akinek nincs külső telke /szántóföldje /. Más meghatározás szerint zsellér az, akinek nincs igásjószága, így gyalogmunkával keresi a kenyerét. Két rétegüket különböztetjük meg: a házas zselléreket / inquilinus/, és a házatlanokat /subinquilinus/.

   A robottal kapcsolatban a szakírók / Wellmann, Acsádi / véleménye egybehangzó, miszerint annak hatékonysága, az elvégzett munka minősége elég alacsony volt. A jobbágy és zsellér nem volt érdekelt abban, hogy intenzíven és jó minőségben dolgozzon. Ezért aztán kezdett tért hódítani, hogy a földesúr az elvégzendő feladatot osztotta ki a faluközösségre, megszabva annak robottartalmát. Elérve azt, hogy a jobbágyok érdekeltek legyenek a munka minél előbbi elvégzésében, de megoldatlan maradt a munka minőségének kérdése.

   Úrbéri juttatások a jobbágyok és zsellérek számára:

• Közlegelő biztosítása. A jobbágyok és zsellérek állatainak legeltetésére szolgált. Használata ingyenes volt.
• Faizás. A földesúr erdejéből / ha volt / a jobbágyok és zsellérek tüzelésre, tető, ajtó, ablak készítésre fát vághattak ki. A fa mennyiségét és a vágás idejét a földesúr szabta meg. A fa fejében a jobbágy 1 öl fát volt köteles fuvarozni a földesúrnak, a zsellér pedig fél öl fát tartozott kivágni az urának. / Soroksáron nem volt erdő/.
• Nádlás. Ahol nem volt /elég/ erdő, de volt nádas, ott nádat vághattak tető készítéshez, tüzelés céljából. Az egésztelkes jobbágy 40 csomót, a féltelkes 20 csomót tartozott a földesúri majorba beszállítani a nádlás fejében. / Nád csak korlátozott mértékben volt a Duna partján/.
• Kocsmáztatás. A község szőleiben termett szőlőből készített bort Szent Mihály napjától Szent György napjáig mérhették a községi kocsmában. A kocsmákat vármegyei tisztségviselők jelenlétében, árverésen adták bérbe. Soroksárnak „egy borkimérő háza” volt mezővárosi tulajdonban/.
• Pálinkaégetés. Házi használatra a jobbágyok és zsellérek a földesúrnak fizetett illeték fejében, a földesúr előzetes engedélyével főzhettek pálinkát. Ha az illetéket nem fizették be, a földesúr elkoboztatta a főzőüstöt.
• A soroksári jobbágy szabadon elköltözhetett, de maga helyett biztosítania kellett egy betelepülő jobbágyot.

   Az úrbérrendezés egységesítette a földesúri jogokat is:

• A vadászat és halászat joga a földesúré volt, de a halászati jogot bérbe is adhatta. Az esetleges vadkárokat a földesúr köteles volt a jobbágynak megtéríteni.
• Vám- és révszedés joga illette meg a hely földesurát.
• Mészárszék jogát Grassalkovich gyakran bérbe adta. A bérlő éves taksát volt köteles fizetni.
• Malomtartás joga. Már a XVIII. században szépszámú soroksári vízimolnár éves taksát és őrleményt fizetett a földesúrnak. / A jobbágyközséget a malomtartás joga nem illette meg/.
• A földesurat a jobbágyok esetleges terményfeleslegei eladásakor elővételi jog illette meg.
• Soroksáron 1770-ben a földesúrnak 4 uradalmi fogadója volt.

   1770-ben, az úrbérrendezés soroksári bevezetésekor újrakötötték a szerződést a kerekegyházi és szent dienesi földek használatára. A két pusztát Soroksár „örökösen bekebelezte”, melyekért is a mezőváros évi 700-700 forintot tartozott fizetni. Ugyanakkor haszonbérbe vették Péteri és Gubacs pusztákat évi 1400 forintért, s néhány jobbágy Szentlőrincet is bérelte az uraságtól.

   Melyek voltak hát az 1770-es úrbérrendezés általános hatásai Soroksáron?! Először is le kell szögezni, hogy Grassalkovich gróf nem volt híve az úrbériség bevezetésének. Ennek ellenére mint a királynő igaz híve, fegyelmezetten végrehajtotta azt. Nem volt híve azért, mert az új viszony megszüntette azt a rugalmas, patriarchális kapcsolatot, melyet a gróf kialakított és évtizedeken keresztül gyakorolt. Az új rendszer mereven megszabta, kategorizálta a jobbágyság rétegződését / egész-, féltelkes jobbágy, házas, házatlan zsellér/, ami jelentősen megnehezítette az átjárhatóságot  az egyik rétegből a másikba. Hosszú időre megszabta az egész- és féltelkes jobbágy földterületének a nagyságát. Így aztán több jobbágy Soroksáron a továbbiakban kisebb földterületet művelt mint korábban. A földterület növelésére maradt a bérlés lehetősége, ami azért kedvezőtlenebb volt, mint a telkek utáni adózás. Viszont az is igaz, hogy így több jobbágy juthatott külső telekhez, és ez valamelyest oldotta a feszültséget. A másik alapvető változás a robot mennyiségének növekedése volt. Immár egységessé vált, hogy melyik jobbágy évi hány nap robottal tartozik a földesurának, és a földesurak ezt többnyire következetesen be is vasalták rajtuk.

1769 júniusában jobbágyzendülés tört ki Soroksáron. A kiváltó ok a földesúri intéző által elrendelt 3 napi robot volt. Az elégedetlenséget az táplálhatta, hogy a jobbágyok sokallták a mértékét, mely ráadásul az aratási időbe esett. Gerjesztő külső körülményként hatott, hogy a vármegyében több helyütt elégedetlenség ütötte fel a fejét a robottal kapcsolatban. Az úriszék végül 6 jobbágyot kiutasított az uradalom területéről, 22-en pedig botütés büntetésben részesültek. / Az eset leírását részletesebben lásd a „Szülőföldünk Soroksár” című könyvben/. A Grassalkovich uradalomban az urbárium által meghatározott robot mennyisége jelentősen magasabb volt, mint az azt megelőző időszakban.

A jobbágyság helyzete az úrbérrendezés után

   Az 1770/71-es összeírások alapján a következőképpen alakult Soroksár jobbágyságának és zselléreinek rétegződése:

• Az egésztelkes jobbágyok száma 42 főt számlált. Használatukban volt egyénenként 26 magyar hold / 11,2ha/, összesen 471 ha, a teljes szántóterület 61%-a. 98 magyar hold volt a belső telkek összterülete, tehát személyenként átlagban több mint 2 hold. Átlagban minden egésztelkes jobbágynak volt 2 hold kaszálója. Az igavonó állatokból 180 ökör / 53,2%/, 93 ló /45%/, 196 tehén /49%/, valamint 1403 juh volt a 42 fő birtokában. Ebben az esztendőben az egésztelkesek aratták az őszi gabona 62%-át, árpából és zabból a 60 %-át, valamint termett nekik 43 hektoliter boruk, azaz személyenként átlagban 1 hektó.

      A legtöbb terménye ebben az esztendőben Lindwurm Sebestyénnek volt, 43 mázsa.

      Hemmer Józsefnek  és  Weidinger Bartolomnak egyaránt 29 mázsa. A legtöbb igavonóval

      Weimper Sebestyénnek rendelkezett, volt 8 ökre+5 lova + 6 tehene és 106 juha. Őt követte

      Höchst Ádám 15 állattal + 100 birkával, valamint Dorfmeister Nándor 14 igavonóval és 100

      juhval.

• A féltelkes jobbágyok száma 60 fő volt. Ők tehát 13 magyar hold szántóföldet / sessio/, 6 kaszás legelőt / 1 magyar hold/, valamint az úgynevezett belső telket / fundus/művelték. A féltelkesek összesen 780 magyar holdon termeltek, ez az összes szántó 39%-a volt. A belső telkek nagyságát illetően nem voltak hátrányos helyzetben az egésztelkesekkel szemben, hiszen közöttük is több olyan jobbágy volt található, aki 2 hold, vagy ennél is nagyobb belső telekkel rendelkezett. Az összes belső telek nagysága az ő esetükben 123 magyar hold volt. Az állatállományból a féltelkesek a következő mértékben részesedtek: volt 138 ökrük /39%/, 85 lovuk / 39%/, valamint 74 tehenük / 19% /. A juhok száma igen alacsony, mindössze 65 darab volt, és az is csak 2 fő birtokában. Az az évi termény mennyisége gabonából / őszi és tavaszi együtt / 555 mázsa volt, ami átlagban egyénenként valamivel több mint 9 mázsát tett ki. A féltelkesek közül abban az évben Wiedermann Antalnak termett a legtöbb gabonája, összesen 32 mázsa. Őt követte Zierer Kristóf 22 mázsával. Vele kapcsolatban meg kell jegyezni, hogy korábban hosszabb ideig az uradalmi kocsmát bérelte, majd ez idő tájt áttért a földművelésre. A harmadik ebben a sorban Epacher Antal volt 16 mázsával. A féltelkes közt a legtöbb igavonó állata Leimeter Józsefnek volt, összesen 10 állata. Majd Móricz György és Forn Antal következett egyaránt 9 igavonó állattal. Nyolc állata volt még Jung Henriknek, Renner Antalnak és Wiedermann Andrásnak. Látható tehát, hogy a féltelkesek élmezőnye igavonó tekintetében közel volt az egésztelkesekhez, sőt annak több tagját meg is előzték.
•    A szakirodalomban található egyes számítások szerint a XVIII. században egy fő megélhetéséhez egy esztendőben 3,2 mázsa gabonára volt szükség. Ezt a mennyiséget elég sok család nem termelte meg a szántóföldön. A táplálkozásban nagy mértékben támaszkodhattak a belső telkeken megtermelt kukoricára, káposztára, babra és egyéb zöldségfélékre, gyümölcsökre. A burgonya csak később hódított tért.
•    Soroksár földművelő népességében a zsellérek voltak jelen a legnagyobb számban. Az úrbéri összeírás szerint 303 főt tett ki ez a réteg a 102 jobbággyal szemben, tehát az összlakosság közel 75%-át. Soroksáron a zsellérség kizárólag belső telekkel rendelkezett. A 303 zsellérből 263 főről van adatunk, hogy mekkora belső telekkel rendelkeztek. 414 magyar holdat tett ki az általuk művelt földterület, ami átlagban 1,6 holdat jelent. Ez a földmennyiség jelentős segítség lehetett a család eltartásában, bár messze nem volt elegendő ahhoz. Maradt hát a napszám, a bérmunka a módosabb jobbágyok, illetve a földesúri földeken.  A zsellérek tulajdonában volt / kézművesek nélkül /, 18 ökör / 5,3% /, 30 ló / 14,5 % /, valamint 180 tehén / 47,2 % /. Az igásállatok birtoklása dolgában tehát továbbra is a korábbi állapotok a jellemzőek, miszerint a legszegényebbek legfőbb támasza igavonás és egyéb haszon /tej/ tekintetében a tehén volt.    Sajátos társadalmi réteget képeztek az „arendatorok”. Ők voltak azok, akik valamilyen termék előállítását vagy eladását / esetenként mindkettőt / bérbe vették. Közéjük tartoztak jellemzően a kocsmát bérlők, a mészárszéket működtetők, a malomjoggal bírók, a révjogot bérbevevők, a halászati jogot gyakorlók, a boltosok, a pálinkafőzők / ha azt a földesúr bérbe adta /. Gyakori volt Soroksáron is, hogy a taksások / bérlők / nem a falu lakosai közül kerültek ki, hanem külső személyek béreltek valamilyen tevékenységi jogot, akik rövidebb-hosszabb ideig itt telepedtek le. A kereskedők között gyakori volt a rác származású, például a Gyurkovics nevű kereskedő. Zierer Kristóf kocsmabérlő, vagy a már korábban említett Forster János Jakab, aki a vendégfogadót bérelte, sem volt eredeti soroksári lakos. Ők földdel nem rendelkeztek, viszont igásállattal szinte valamennyien, előbb-utóbb többel is. A taksások jellemzően idővel jelentős vagyonra tettek szert, nem egy közülük egy-két évtized alatt felzárkózott a legtehetősebb jobbágyok mögé.
•    Az 1770-ben életbe lépett úrbériség rendelkezésünkre álló összeírásai, adatai alapján joggal állapítható meg, hogy a településen fejlett társadalmi és gazdasági viszonyok alakultak ki és szilárdultak meg. Soroksár rendelkezett megfelelő létszámú, anyagiakban folyamatosan gyarapodó jobbágysággal, amely szorgalma és tehetsége alapján biztosította a település dinamikus fejlődését. Továbbra is jelentős vonzerőt jelentett a betelepülni szándékozóknak, ami viszont a természetes belső népszaporulattal együtt túlnépesedéshez vezetett. A jelentős számú zsellérség elsősorban a szükséges munkaerőt biztosította a jobbágyok földjein, valamint a földesúri majorságokban. A feszültség, hogy szinte esélyük sem volt termőföldhöz jutni az ő soraikban lehetett a legnagyobb. Így hát az elvándorlás is az ő soraikból volt a legdinamikusabb. A zsellérség sorainak folyamatos utánpótlását jelentették a betelepülőkön kívül a jobbágy családok második, harmadik stb. fiúgyermekei. A külső telek csak úgy, mint a belső, nem volt osztható, hiszen az egy idő után a teljes szétaprózódáshoz vezetett volna, ami széleskörű elszegényedést eredményez, és ennyiben a település fejlődésének gátjává vált volna. Minden bizonnyal az ő életük volt a legküzdelmesebb, ők ismerték leginkább a nélkülözést, de a jelenlétük elengedhetetlen, semmi mással nem pótolható volt. Az ő munkaerejük nélkül lehetetlen lett volna a földterület megművelése, az eredményes gazdálkodás.
•    Fontos megjegyezni, hogy az úrbéri besorolás alkalmával a kézműveseket a zsellérséghez sorolták. Számuk ekkor 40 volt, tehát velük együtt volt 303 az összes zsellérek száma. A kézművesek közül 33 fő esetében van adat arra, hogy mekkora belső telekkel rendelkeztek. Átlagban / csak úgy, mint a többi zsellér esetében / 1,6 magyar hold volt az átlagos nagyság. Közülük Knopp József ácsnak 3,75 belső telke, Feuerer Albert kovácsnak 3,5 hold, Felkert József bognárnak pedig 3 hold belső telke volt. A kézművesek / iparosok / is rendelkeztek igavonó állatokkal. Esetükben 4 ökröt, 8 lovat és 30 tehenet tartalmaz az összeíró lista.

   Az évszázad utolsó harmadából sajnos nem maradtak fent a jobbágyság és zsellérség anyagi helyzetét részletesen kimutató összeírások, így hát az előzőekhez hasonló részletes, viszonylag pontos kép nem mutatható be a lakosság rétegződésének alakulásáról, anyagi helyzetének változásáról.

Mária Terézia úrbéri rendelete:

Az 1760-as évek vége nagy jelentőségű változásokat hozott Magyarország társadalmi és gazdasági életébe. 1767 elején megszületett Mária Terézia úrbéri rendelete, amely hosszú távon rendezni kívánta az országban a jobbágyság és a földesurak kötelezettségeit, a két fél egymáshoz való viszonyát, a jogokat. Ezen rendelkezésnek az igénye folyamatosan jelen volt a század első fele folyamán. Már a királynő apja III. Károly is megpróbálkozott a földesúri és jobbágyi viszonyt egységes mederbe terelni, de erőfeszítései nem jártak eredménnyel. Az alapprobléma az volt, hogy az ország különböző területein, és az egyes földesurak birtokain egymástól jelentős mértékben eltérőek voltak a jobbágyterhek. A legnehezebb helyzetben a jobbágyok Nyugat-Magyarországon, a török által meg nem szállt területeken voltak. A török alól felszabadított területeken a zömében újonnan betelepített jobbágyság jelentős kedvezményeket kapott, illetve alacsonyabb terheket róttak ki rájuk, hogy a minél kedvezőbb körülmények minél több jobbágy számára vonzóvá tegyék a jórészt parlagon heverő területek ismét termőre fordítását.

   A XVIII. század egyik legjelentősebb ránk maradt dokumentuma az, amely az 1768. február 23-ra datált úgy nevezett „kilenc pontos” kérdésekre adott válaszokat tartalmazza.  A Mária Terézia féle úrbéri rendezés előkészítéseképpen Soroksár mezővárosa vezetésének kellett elkészítenie a válaszokat, melyek a település népességének, gazdaságának helyzetét kívánták rögzíteni. Ebből a dokumentumból értesülünk arról, hogy melyek voltak a Grassalkovich Antal és a betelepült jobbágyság között kötött szerződés, az un. Impopulations Contract / Betelepülési Szerződés/ legfontosabb tartalmi kérdései. /Sajnos maga a szerződés az idők folyamán megsemmisülhetett/. Ezek szerint 1768-ig a következő jobbágyterhek voltak érvényben: a szerződés 3 éves adómentességet biztosított a betelepülőknek, ezután minden egészházas jobbágy évi 10 forintot és 12 napi robotot, félházas jobbágy 5 forintot, a házatlan lakosok 20 forint és 30 garast tartoztak fizetni. Ezzel szemben a valóság az volt, hogy a földesúr 1766-ig egyetlen forintot sem hajtott be rajtuk, s a 12 napi robotot is csak részben kellett teljesíteniük.

   A Grassalkovich uradalomban – így Soroksár területén is – az újonnan betelepülők 3 éves adókedvezményt kaptak, egyéb más engedmények mellett. Az úrbéri rendezés előtt a földesúr nem az egyes jobbággyal, hanem a faluközösséggel volt szerződéses viszonyban. Az adó, a robot mennyisége a falu egészére nézve lett meghatározva, melyet aztán a falu vezetése, a bíró, a nótárius és az esküdtek bontottak le egyénekre. Az egyénekre bontás, mint ahogy arról már szó volt, a „tehetség” szerint történt. Kinek mennyi igásállata volt, annyi földet művelhetett, és annak arányában is adózott.

    Mivel az urbárium életbe lépése előtt a Grassalkovich birtokokon viszonylag kicsik voltak az urasági majorok, így hát a robot mennyisége is alacsonyabb volt. 1768-ból a „9 pontos „ kérdésekre adott válaszokból tudjuk, hogy annak jelentős részét az uraság be sem hajtotta. Soroksár parasztsága tehát 1770-ig az urbárium helyi életbe léptetéséig viszonylag kedvező helyzetben volt. Ez a kedvező helyzet viszont jelentősen megváltozott az új viszonyok beköszöntével. Az új rendelkezés kategorizálta a jobbágyságot egész-, fél-, és negyed telkesekre. Minőségi szempontból a termőföldet a vármegyében 4 osztályba sorolták. A soroksári földek a 2. osztályba kerültek, ami azt jelentette, hogy egy egésztelkes jobbágy 26 magyar holdat kapott használatba. A féltelkes ennek felét. Soroksáron negyed telkeket nem alakítottak ki. A belső telkek /kertek/ nagysága minimum 1 magyar hold volt. Majd mint látni fogjuk még a zsellérek esetében is nagyobb volt a belső telek 1 magyar holdnál.  Az egésztelkes jobbágynak járt még 12 kaszás rét / 2 hold /, a fél telkekhez 6 magyar hold.

   Melyek is voltak hát a jobbágyok alapvető kötelezettségei az úrbéri rendezés után?

• a kilencedet a földesúrnak tartozott beszolgáltatni az az évi termény után. Nem járt viszont 9-ed a földesúrnak a belső telek után, ezért 3 forintot kellett pénzben kifizetnie.Ha nagyobb volt a belső telek, mint egy hold, akkor arányosan nagyobb volt a pénzösszeg is.
• természetben az egésztelkes jobbágy évente 2 icce marhahájat /kb. 1,5l./, 2 kappant, 2 csirkét és 20 tojást tartozott a földesúrnak adni. A fél telkes jobbágyok ennek a felét. A mezőváros egésze 30 libát és 4 borjút.
• tizedet az egyháznak tartoztak adózni a jobbágyok
• a jobbágyok és zsellérek robotkötelezettségei a következők voltak:
• a házas gazdáknak évi 12 nap igás szolgálat, a házatlanoknak ugyanennyi gyalog szolgálat.
• a Szent Dienes-i szőlőből, és az ott felnevelkedett juhokból - a korábbiakhoz hasonlóan- az új terhek is a földesúrnak fizetett 7-ed volt. / Innen tudjuk, hogy a juhtartás fő színtere Szent Dienes volt/.
•  

   Nem egységes a tudósok között annak definiálása, hogy pontosan mit is értünk a zsellér fogalmán. Egyesek ezt úgy határozták meg, hogy zsellér az, akinek nincs külső telke /szántóföldje /. Más meghatározás szerint zsellér az, akinek nincs igásjószága, így gyalogmunkával keresi a kenyerét. Két rétegüket különböztetjük meg: a házas zselléreket / inquilinus/, és a házatlanokat /subinquilinus/.

   A robottal kapcsolatban a szakírók / Wellmann, Acsádi / véleménye egybehangzó, miszerint annak hatékonysága, az elvégzett munka minősége elég alacsony volt. A jobbágy és zsellér nem volt érdekelt abban, hogy intenzíven és jó minőségben dolgozzon. Ezért aztán kezdett tért hódítani, hogy a földesúr az elvégzendő feladatot osztotta ki a faluközösségre, megszabva annak robottartalmát. Elérve azt, hogy a jobbágyok érdekeltek legyenek a munka minél előbbi elvégzésében, de megoldatlan maradt a munka minőségének kérdése.

   Úrbéri juttatások a jobbágyok és zsellérek számára:

• Közlegelő biztosítása. A jobbágyok és zsellérek állatainak legeltetésére szolgált. Használata ingyenes volt.
• Faizás. A földesúr erdejéből / ha volt / a jobbágyok és zsellérek tüzelésre, tető, ajtó, ablak készítésre fát vághattak ki. A fa mennyiségét és a vágás idejét a földesúr szabta meg. A fa fejében a jobbágy 1 öl fát volt köteles fuvarozni a földesúrnak, a zsellér pedig fél öl fát tartozott kivágni az urának. / Soroksáron nem volt erdő/.
• Nádlás. Ahol nem volt /elég/ erdő, de volt nádas, ott nádat vághattak tető készítéshez, tüzelés céljából. Az egésztelkes jobbágy 40 csomót, a féltelkes 20 csomót tartozott a földesúri majorba beszállítani a nádlás fejében. / Nád csak korlátozott mértékben volt a Duna partján/.
• Kocsmáztatás. A község szőleiben termett szőlőből készített bort Szent Mihály napjától Szent György napjáig mérhették a községi kocsmában. A kocsmákat vármegyei tisztségviselők jelenlétében, árverésen adták bérbe. Soroksárnak „egy borkimérő háza” volt mezővárosi tulajdonban/.
• Pálinkaégetés. Házi használatra a jobbágyok és zsellérek a földesúrnak fizetett illeték fejében, a földesúr előzetes engedélyével főzhettek pálinkát. Ha az illetéket nem fizették be, a földesúr elkoboztatta a főzőüstöt.
• A soroksári jobbágy szabadon elköltözhetett, de maga helyett biztosítania kellett egy betelepülő jobbágyot.

   Az úrbérrendezés egységesítette a földesúri jogokat is:

• A vadászat és halászat joga a földesúré volt, de a halászati jogot bérbe is adhatta. Az esetleges vadkárokat a földesúr köteles volt a jobbágynak megtéríteni.
• Vám- és révszedés joga illette meg a hely földesurát.
• Mészárszék jogát Grassalkovich gyakran bérbe adta. A bérlő éves taksát volt köteles fizetni.
• Malomtartás joga. Már a XVIII. században szépszámú soroksári vízimolnár éves taksát és őrleményt fizetett a földesúrnak. / A jobbágyközséget a malomtartás joga nem illette meg/.
• A földesurat a jobbágyok esetleges terményfeleslegei eladásakor elővételi jog illette meg.
• Soroksáron 1770-ben a földesúrnak 4 uradalmi fogadója volt.

   1770-ben, az úrbérrendezés soroksári bevezetésekor újrakötötték a szerződést a kerekegyházi és szent dienesi földek használatára. A két pusztát Soroksár „örökösen bekebelezte”, melyekért is a mezőváros évi 700-700 forintot tartozott fizetni. Ugyanakkor haszonbérbe vették Péteri és Gubacs pusztákat évi 1400 forintért, s néhány jobbágy Szentlőrincet is bérelte az uraságtól.

   Melyek voltak hát az 1770-es úrbérrendezés általános hatásai Soroksáron?! Először is le kell szögezni, hogy Grassalkovich gróf nem volt híve az úrbériség bevezetésének. Ennek ellenére mint a királynő igaz híve, fegyelmezetten végrehajtotta azt. Nem volt híve azért, mert az új viszony megszüntette azt a rugalmas, patriarchális kapcsolatot, melyet a gróf kialakított és évtizedeken keresztül gyakorolt. Az új rendszer mereven megszabta, kategorizálta a jobbágyság rétegződését / egész-, féltelkes jobbágy, házas, házatlan zsellér/, ami jelentősen megnehezítette az átjárhatóságot  az egyik rétegből a másikba. Hosszú időre megszabta az egész- és féltelkes jobbágy földterületének a nagyságát. Így aztán több jobbágy Soroksáron a továbbiakban kisebb földterületet művelt mint korábban. A földterület növelésére maradt a bérlés lehetősége, ami azért kedvezőtlenebb volt, mint a telkek utáni adózás. Viszont az is igaz, hogy így több jobbágy juthatott külső telekhez, és ez valamelyest oldotta a feszültséget. A másik alapvető változás a robot mennyiségének növekedése volt. Immár egységessé vált, hogy melyik jobbágy évi hány nap robottal tartozik a földesurának, és a földesurak ezt többnyire következetesen be is vasalták rajtuk.

1769 júniusában jobbágyzendülés tört ki Soroksáron. A kiváltó ok a földesúri intéző által elrendelt 3 napi robot volt. Az elégedetlenséget az táplálhatta, hogy a jobbágyok sokallták a mértékét, mely ráadásul az aratási időbe esett. Gerjesztő külső körülményként hatott, hogy a vármegyében több helyütt elégedetlenség ütötte fel a fejét a robottal kapcsolatban. Az úriszék végül 6 jobbágyot kiutasított az uradalom területéről, 22-en pedig botütés büntetésben részesültek. / Az eset leírását részletesebben lásd a „Szülőföldünk Soroksár” című könyvben/. A Grassalkovich uradalomban az urbárium által meghatározott robot mennyisége jelentősen magasabb volt, mint az azt megelőző időszakban.

  Alig nyolc év telt el az 1752-es összeírás óta, 1760-ból található a következő adólista. Ez a viszonylag rövid időszak jelentős változást, ütemes fejlődést hozott Soroksár életébe. Továbbra is gyorsan növekedett a lakosság száma. Ez az újabb összeírás már 276 jobbágyot és 5 zsellért rögzít. Először találkozunk a parasztság vagyoni rétegződésének jelölésével, bár még csak 5 zsellért különböztet meg. A rétegekre bontás alapja nem ismert, azt majd csak az 1770-es urbárium bevezetése tartalmazza egzaktan. Ez az összeírás jelöli a házzal nem rendelkező „lakókat” is /incola/, összesen 12 személy esetében.

  Míg 1752-ben 146 adózó jobbágyot és 76 „újonnan érkezettet” írtak össze, addig 1760-ban 276-ra nőtt a számuk. Az összes őszi gabona mennyisége 1815 mázsát tett ki a nyolc évvel korábbi 1178 mázsával szemben. Az árpa mennyisége viszont drasztikusan csökkent – 731 mázsáról 246-ra. A megtermelt zab ellenben négyszeresére nőtt – 1088 mázsára a korábbi 246 mázsáról.

  Azoknak a jobbágyoknak a száma, akiknek az az évi összes gabona mennyisége meghaladta a 23 mázsát, 42 fő volt. Számuk a nyolc évvel korábbi 27-ről emelkedett 42-re. Jelentősen emelkedett a legmódosabbak esetében az egy főre jutó átlag gabona mennyisége is, ami ekkor 38 mázsa körül mozgott. Az első 10 jobbágy sorrendje ebben az esztendőben: Markvart János 68q, Schubert Jakab 66q, Höchst Antal 65q, Höchst Ádám 62q, Renner György 62q, Heffler Jakab 59q, Siedl János 57q, Marschall Mihály 51q, Müller Bonifác 49q, Feth Mihály 48q.  Az utóbbi 8 esztendőben gabonatermesztést illetően egyes jobbágyok jelentősen megerősödtek. Azok közül, akik 1752-ben az első 10-ben szerepeltek, most csak 3-at találunk az élmezőnyben / Renner György, Schubert György, Siedl János /. A többi 7 a középmezőnyből tornázta fel magát az élmezőnybe. Különösen szembetűnő Markvart János esete, aki 1752-ben 12,5q gabonát termesztett, 1760-ban pedig az első csoport élére került 68 mázsával. Höchst Antal a korábbi 31 mázsáról 65 mázsára, míg Marschall Mihály  a 28 mázsáról 51 mázsára emelte a megtermelt gabona mennyiségét.

  A második csoportba 1760-ban 42 jobbágyot sorolhatunk. Itt a növekedés nyolc év után minimális – 40-ről 42-re emelkedett a számuk. Ennek következtében a részarányuk a jobbágyságon belül csökkent, 14,6%-ra. Az általuk megtermelt őszi gabona teljes mennyisége 394 mázsát tett ki, családonként 9,4 q jutott átlagban. Árpából csekély mennyiség, mindössze 68 kg jutott, míg zabból 6,6 mázsa egy-egy jobbágyra. Az ebbe a csoportba tartozó 42 jobbágy által ebben az évben megtermelt összes gabona 1 főre eső tömege jelentős növekedést mutat a nyolc évvel korábbihoz képest. Akkor 9,8 mázsa volt az átlag, 1760-ban pedig 15,8 mázsa.

  A harmadik csoportba tartozó jobbágyok számának növekedése azt igazolja, hogy a Soroksárra történő bevándorlás továbbra is dinamikus volt. Létszámuk az 1752-höz viszonyítva 74-ről 204-re emelkedett, tehát csaknem megháromszorozódott. Részarányuk a teljes jobbágyságon belül 70,8% volt. Sokan érkeztek ugyan, de már ekkor érzékelhető, hogy többen csak átmenetinek tekintették a soroksári jelenlétet. A 204 főből 53-nak egyáltalán nem volt terménye. A maradék 151 fő esetében őszi gabonából 4,1 mázsa jutott fejenként, árpából 2,4 mázsa, míg zabból 3,3 mázsa.

  Az állatállomány létszámában és összetételében is igen számottevő a növekedés, illetve változás. 1760-ban 298 ökröt írtak össze, korábban 165-öt, lóból 138-at / 90 /, a tehenek száma 267-re emelkedett 153-ról. Hatalmas viszont a növekedés a juhok esetében, számuk 1189-re gyarapodott a nyolc évvel korábbi 153-ról. Mind a termény, mind az állatállomány dinamikus növekedése a jobbágyok számának emelkedésén túl csak úgy volt lehetséges, hogy jelentősen nőhetett a művelésbe bevont terület nagysága, és valószínűleg ez történt a legelőterületek  esetében is.

  A továbbiakban tekintsük át a jobbágyság vagyoni helyzetének változását. Ez legmegbízhatóbban az állatállomány vizsgálatával érzékeltethető. Egy jobbágy legfontosabb vagyontárgya / a lakóházon kívül/ az igavonó állat. Az állatlétszám növekedése egy család esetében csak több évi felhalmozás eredményeképpen mehetett végbe. Vannak olyan számítások, melyek azt igyekszenek bizonyítani, hogy egy féltelkes jobbágy esetében egy pár ökör értéke egy évi teljes gabonatermény értékével volt egyenlő. Továbbá azért is pontosabb az állatszám alapján történt vagyoni helyzet mérése, mert az állat a jobbágy kizárólagos tulajdonát képezte, míg a szántóföldet, legelőt használatba kapta a földesúrtól. Nyolc évvel korábban a legmódosabbak száma / legalább 6 állatuk volt / 26 volt, nos ez a szám 1760-ra 45-re emelkedett. A 45 jobbágynak 202 ökre, 85 lova és 103 tehene volt. Jelentősen nőtt a juhot tartók száma is – 38-ra a megelőző 19-ről, a juhaik száma pedig 917-re. A 14 legtöbb állattal rendelkező jobbágy 1760-ban így alakult:

1./   Siedl János                  / 6 ökör + 1 ló + 19 tehén / = 26
2./   Marschall Mihály          / 8 + 3 + 4 / = 15
3./   Heffler Jakab               / 4 + 2 + 3 / = 9 + 110 juh
4./   Petz János                 / 8 + 2 + 4 / = 14
5./   Höchst Ádám              / 6 + 2 + 4 / = 12
6./   Wolf György               / 6 + 2 + 3 / = 11
7./   Gerstenmayer János   / 4 + 2 + 5 / = 11
8./   Gerstenmayer Jakab   / 6 + 3 + 2 / = 11
9./   Höchst Antal              / 6 + 2 + 2 / = 10 + 15 juh
10./ Renner György           / 6 + 2 + 2 / = 10
11./ Weimper Ferenc         / 4 + 2 + 3 / =   9 + 60 juh
11./ Schubert Jakab           / 6 + 2 + 1 / =   9 + 55 juh
12./ Weigand Márton         / 4 + 2 + 3 / =   9 + 30 juh
13./  Gauss Márton           / 4 + 2 + 3 / =   9
14./ Ott Bálint                  / 4 + 2 + 1 / = 7 + 40 juh

  Ennek a csoportnak a száma nem csak abszolút értékben / 26-ról 45-re /, hanem az összes jobbágyon belüli aránya is 11,7 %-ról 16,8 %-ra emelkedett. Jelentős gazdagodást hozott tehát a legtehetősebbeknek az elmúlt 8 esztendő.

  Az állatállomány birtoklása tekintetében a középmezőnybe /2-5 állat/ tartozók száma 67-ről 79-re emelkedett. Részarányuk a teljes jobbágyságon belül 46 %-ról 28%-ra csökkent. Ebben két dolog játszhatott szerepet, közülük többen átkerülhettek a módosak közé, valamint az a jelenség, hogy a legszegényebbek létszáma / 53-ról 102-re/ és részaránya nagymértékben növekedett. A középmezőnyben  a következő jobbágyoknak volt  5 állata: Kretinger János György, Rottenbiller Fülöp, Spies János, Saper Mihály, Bergmann Ádám, Schwab Miklós, Hemmer Miklós, Purzl Miklós / Puskás Ferenc őse/, Siedl Sebestyén, Wilchoffer János, Merle Sebestyén, Kaltenecker József és Felker Pantaleon. Nekik volt tehát a legnagyobb esélyük, hogy a legmódosabbak közé kerüljenek.

  A legszegényebbek csoportjába / maximum 1 állat /, 102 fő tartozott. A számuk 53-ról 102 –re emelkedett. A 102 jobbágynak volt összesen 10 ökre / az összes ökör 3,4%-a/, 10 lova /7,35%/ és 126 tehene / 47,2%/. Amíg tehát igen alacsony az ökrök és a lovak száma, addig számukra továbbra is a tehén jelentette a viszonylag könnyebben elérhető igavonó állatot. Csakhogy az itt felsorolt állatállomány a 102 főből 17 jobbágy tulajdona volt. 85-nek tehát egyetlen igavonó állata sem volt. Az állattal nem rendelkezők száma a korábbi 57-ről emelkedett 85-re.  Az igavonó állattal nem rendelkező jobbágyok számának drasztikus változása feltehetően a nincstelen, újonnan betelepült jobbágyok folyamatos érkezésével magyarázható, valamint azzal, hogy szűkében lehetett a még megművelésbe vehető föld.

  Az 1760-as összeírás össz mérlegét megvonva megállapítható, hogy Soroksár jobbágyságának a helyzete anyagi tekintetben rendkívüli módon polarizálódott. Létszámában és vagyonában tovább erősödött a legmódosabbak rétege. Alig nőtt a középső csoportba tartozók létszáma, viszont jelentős a gyarapodás az állatállományt és a megtermelt szemes terményt illetően. A legszegényebbek rétege ugyanakkor a létszámot illetően erőteljesen növekedett. Csekély mértékű viszont az egy főre jutó őszi gabona mennyiségének változása – 3,86 mázsáról 4,1 mázsára. Ez a helyzet előrevetítette árnyékát a következő években, évtizedekben bekövetkezett jelentős számú elvándorlásnak. A megművelhető terület az akkori szokásrendnek megfelelően azoknak jutott, akik megfelelő számú igavonó állattal rendelkeztek, tehát a „tehetség” arányában. Akinek pedig nem volt „tehetsége”, annak nem jutott föld, ami egyrészt a család eltartását, másrészt pedig a lassú gyarapodást, az igavonó állatok megvételét, majd számuk növelését lehetővé tehette volna.

 Mezőgazdaság Soroksáron a XVIII. században

   A Soroksárhoz tartozó térség /”szabad mező”/ 14.256 magyar holdat tett ki / egy magyar hold=1200 négyszögöl – 1 hektár=2,31 magyar hold/. Grassalkovich Antal az újonnan betelepülők fogadására, jobbágytelkekkel való ellátására, Soroksárhoz csatolta Kerekegyházát és Szent Dienes pusztát, majd később bérlemény formájában Szent Lőrinc, Péteri és Gubacs pusztákat. Ez utóbbi 5 puszta további 14.416 magyar holdat jelentett. Így hát a soroksári jobbágyok, és kisebb részt a zsellérek összesen 28.672 magyar holdon gazdálkodhattak. Arról nincs adat, hogy a kaszálók, rétek ebből mennyit foglaltak el, és csak az 1770-es évek közepén van arról kimutatás, hogy a szőlők területe 65,16 magyar hold volt, azaz az összterület 0,45%-a, tehát összességében elenyésző rész.

   Az első ismert dikális vagyon összeírásra 1752-ben került sor. Ez az összeírás is csak a hospeseket /jobbágyokat/ tartalmazza, a házas és házatlan zselléreket nem. Az összeírt személyek két csoportban szerepelnek. Az első csoportban 146 telepes kapott helyet. Ők minden bizonnyal már adózó jobbágyok voltak, esetükben tehát már leteltek az adómentes esztendők. A második csoportba az újonnan érkezettek kerültek. A legtöbbjüknél jelölték, hogy mióta soroksári lakosok, de egyikük esetében sem érte el a jelenlétük a 3 évet. Ők összesen 76-an vannak, tehát a két listában mindösszesen 222 név szerepel, azaz 222 család került összeírásra.

   Az összeírás két dolgot részletezett: mennyi állat van a telepesek birtokában / ezen belül hány ökör, ló, tehén és juh/, valamint azt, hogy az egyes személyeknek mennyi volt az az évi termésük /kétszeres + árpa + zab /. Az őszi gabona fogalmába tartozott az úgy nevezett „kétszeres”, ami az egy területre vegyesen vetett búzát és rozsot jelentette. A két vetőmagot összekeverték és ezt vetették el.  Ezt a módszert az 1780-as évekig alkalmazták, majd felhagytak vele, mivel a rozs / lévén magasabb szárú / elnyomta a búzát. Nagyobb terméseredményt lehetett elérni, ha külön-külön vetették a két gabonafélét. Az összeírás évében Soroksáron őszi gabonából a 146 telepes esetében 2718 pozsonyi mérőt írtak össze, ami hozzávetőlegesen 1147,6 mázsának felel meg. Az árpa mennyisége 1951 p. m. = cca. 736 mázsa, zabból pedig 806 p.m.-t = cca. 260 mázsa termett az adott évben.

   Az újonnan érkezett 76 fő esetében az őszi termény 546 p.m. = 233,6 mázsa, az árpa 318 p.m.= 120 mázsa, míg a zab 64,5 p.m. = 20,7 mázsa volt. Soroksár az évi összes termése tehát 1178 mázsa őszi gabona, 731 mázsa árpa és 258 mázsa zab volt.

   Az adózó telepesek között is nagy különbségek voltak a termény mennyiségét illetően. Ha három csoportba osztjuk a telepeseket / a legtehetősebbekre, középmezőnyre és a legszegényebbekre/, akkor a következő eredményt kapjuk: a 27 legmódosabb család az összes termény 49,3 %-át vallhatta magáénak, míg az ő részarányuk az összes telepesből 18,9 % volt. A legmódosabbak között is a legtöbb terménnyel Weimper Ferenc rendelkezett. Az ő földjein ebben az esztendőben cca. 25 mázsa őszi gabona, 22 mázsa árpa és 19 mázsa zab termett. Eredményesség tekintetében őt követte Hecht Ferenc, valamint Renner György. A középmezőnybe tartozó 40 telepes az az évi összes terményből 31%-ban részesedett, míg ők az összes telepes 28-át tették ki. Ebből látható, hogy ennek a csoportnak a tagjai már koránt sem voltak olyan jó helyzetben, mint az előző 27 fő. Míg azok a három gabonaféleségből átlagban közel 101 p.m-őt tudhattak magukénak, addig a középmezőnybe tartozók átlagban már csak 26 p.m-őt. De ebben a csoportban is igen nagy a szóródás. Már köztük is minden bizonnyal többen voltak, akik a munkájukkal fizettek a legmódosabb jobbágyoknak, hogy biztosítsák a családjuk számára a megélhetéshez szükséges gabonát, illetve a következő évi vetőmagot.

   A családok szinte teljes egészében önellátók lehettek a legalapvetőbb táplálék, a kenyér dolgában. Ezekből az évekből csak egyetlen pék neve ismert Soroksáron – Holzinger János Györgyé. Ő nyilván nem láthatta el egyedül a teljes települést, melynek a lélekszáma az idő tájt 1200 fő körül volt.

  Ezután a rövid kitérő után vessünk egy pillantást a harmadik, azaz a legszegényebbek csoportjára. 74 telepest sorolunk ide. Ők az az évi teljes gabonatermés 21,3%-át birtokolták, 1168 p.m-t. Az ő esetükben 15,78 p.m. jutott családonként, ami szűk 6 mázsának felel meg átlagban. Az átlagszámok gyakran fontos igazságot takarnak, hiszen 13 telepes esetében egyetlen pozsonyi mérő gabona sem várt a sorsára a gabonatároló vermekben. Őszi gabonából, azaz a fő kenyérnek valóból csupán 3,86 mázsa jutott családonként. Ez a mennyiség nem volt elegendő a család élelmezéséhez, valamint a következő évi vetőmag biztosításához. Maradt hát a földesúr, illetve a tehetősebbek földjén való munka.

   A fent tagalt 146 fő valamennyije telepes / későbbi besorolás szerint jobbágy/ volt. Nincs szó tehát a nincstelenekről, akiknek így a létszámát sem tudjuk. Az viszont ismert, hogy 13 évvel később az úrbéri rendezés előkészítésekor végzett összeírás 1765-ben 473 zsellért tartott számon. Ennek alapján talán nincs messze a valóságtól, ha 1752-ben a számukat 300-350 fő körülire vélelmezzük.

   Az összeírt 76 „újonnan érkezett” személy esetében 31 főnek egyetlen pozsonyi mérő szemes terménye sem volt. Valószínűleg nem rendelkeztek külső telekkel/szántófölddel/. 45 fő osztozott a 234 mázsa őszi gabonán , ami 5,2 mázsát jelentett családonként, valamint a 2,7, mázsa árpát és 46 kilogramm zabot.

   A jobbágy alapvető „energiaforrásai” a föld megművelésében, a szállításban az igavonó állatok voltak. A legfőbb termelési eszközt a termőföldön kívül az ökrök, lovak, tehenek jelentették. Természetesen nagy szerepet játszottak a család élelmezésében is, valamint fontos alapanyagul szolgáltak a ruházkodásban, és a különböző szerszámok, eszközök készítésében. A XVIII. század első felében, közepén az ökröké volt a fő szerep a földművelésben. Számuk ekkor még jelentősen meghaladta a lovakét. 1752-ben az össz állatlétszám 408 volt, ebből 165 volt az ökör, 90 a ló és 153 a tehén. A tehenek bizonyára kettős hasznosításúak voltak, igavonó erejükön kívül némi tejet is adtak. A szakirodalom szerint az akkori ridegtartásban tartott nálunk honos tehén napi legfeljebb 1-1,5 liter tejet adott, azt is csak a laktációs időszakban. Ökrei általában a módosabb jobbágyoknak voltak, a tehén a szegény jobbágy és zsellér igavonó ereje volt. Az említett jószágokon kívül összeírtak még 153 juhot is, ami nem volt soknak mondható. Összesen 19 jobbágy portáján találtak az összeírók juhot. A legtöbbet, 30-at Renner Árpádnál, míg Schweier Mátyásnál mutatóban 1-et. Érdekes módon az összeírás említést sem tesz a sertésekről. Közvetett ismeretek vannak csak arról, hogy baromfik is szép számmal kapirgálhattak az udvarokon, de számukra, fajtáikra egyetlen összeírás sem tért ki.

   Mint már említést nyert, az 1752-es összeírásban 146 adózó telepes szerepel. Ők birtokolták tehát a fent részletezett jószágokat. Viszont igen nagy eltérést mutatott már ekkor az egyes családok vagyoni helyzete. Az emberi rátermettségen, szorgalmon kívül meghatározó jelentősége lehetett annak, hogy melyik család mióta volt Soroksáron. A korábban érkezettek foglalták el a legjobb minőségű földeket, a lakóhelyhez közelebb eső területeket. Az első betelepültek maguk dönthettek arról, hogy mekkora területen kívánnak gazdálkodni. Mivel akkor a föld még bőven rendelkezésre állt, hát könnyebben válthattak a kimerült termőföldről a régóta parlagon heverő, jó erőben lévő területekre. Persze, azokat irdatlan nagy munkával művelhetővé kellett tenni. Aki ez utóbbit vállalta, később bővebben arathatta fáradsága gyümölcsét. A korábban érkezettek azért is előnyben voltak, mert több év  vagyoni felhalmozása állt mögöttük.

    Ha a jószágok létszáma alapján is követjük a 146 jobbágy 3 csoportba osztását, akkor az első, a legmódosabbak csoportjába azok tartoztak, akiknek legalább 6 jószáguk volt. Előre kell bocsájtani, hogy ezen a csoporton belül is igen nagy volt a szóródás az állatok számát illetően. Az összeírásban 26 jobbágynak volt legalább 6 jószága. A legtöbb állata Weimper Ferencnek volt, összesen 15 /10 ökör, 3 ló, 2 tehén/. A második helyen Neumayer Henrik állt 14 állattal / 8+3+3/, míg a harmadik Gerstenmayer Jakab volt 12 / 6+3+3/ állattal. Ezen a csoporton belül 9 főnek volt 6-6 jószága. A legmódosabbaknak összesen 215 állata volt, ami az összes állatállomány /408db./ 52,7%-a, míg ők az összes telepes 18%-át tették ki.

   A második nagy csoportnak, a középmezőnynek – létszámuk 67 fő volt – összesen 163 állata volt. Ebbe a csoportba azok tartoztak, akiknek 2-5 jószáguk volt. Ők az összes állat 40%-át birtokolták, a részarányuk a telepesek között 46%-ot tett ki.

   A harmadik nagy csoportot a legszegényebbek alkották – számuk 53 volt, az összes telepes 36%-a. Az 53 főből 23-nak egyetlen állata sem volt, 30-nak pedig 1-1 tehene. A fő igavonóból / ökör, ló / tehát egy sem, így hát a tehénre várt ez a feladat. Az ő birtokukban az összes jószág 7,4%-a volt, azaz 30 tehén, míg a két legmódosabbnak, Weimper Ferencnek és Neumayer Henriknek volt összesen 29 állata. Weimper Ferenc 1740-ben, Neumayer Henrik 1727-ben jelenik meg először az anyakönyvben soroksáriként.

   Az újonnan érkezettek 76 fős csoportjában az igavonó állatokat illetően sem rózsás a kép: három főnek volt csak 1-1 ökre, 10 főnek összesen 19 lova és 36 főnek 40 tehene. Juha egyetlen telepesnek volt – 2 db.

   A termény betakarításának, és a szem kinyerésének módját illetően a XVIII. század egészére jellemző, hogy az őszi  gabona kalászát sarlóval vágták le, a tavasziakat viszont szárastól kaszálták. A kalász sarlóval történő eltávolítása feltehetően azzal magyarázható, hogy a „cséplés”-t aztán a lovakkal való tapostatás útján végezték el. Így a sok szalma nem került a lovak patája alá, könnyebb volt a szemek tisztítása. Nehezen, csak a század vége felé nyert teret a cséphadaróval való szemkinyerés. Ez a mód jóval nagyobb fizikai megterhelést jelentett a jobbágy számára, viszont kevésbé volt szemetes /földes/ a kinyert gabona, és a szemveszteség is kisebb volt. A terményt általában földbe ásott, szalmával bélelt vermekben tárolták. Ez a mód többféle veszélyt is magában rejtett a veszteséget illetően. Ha a verem beázott, vagy eleve nedvesen került a verembe a termény, az könnyen megdohosodott, penészedett, s részben vagy egészben használhatatlanná vált. Tudomásunk van róla, hogy a gróf az 1770-es években nagy gabonatároló vermet építtetett, mely fokozottabb védettséget biztosított a gabonának.

   A jobbágy a termés kilencedét adózta a földesúrnak. A learatott gabonát a szántóföldön kellett hagynia, ahonnan az adórészt a földesúr emberei a falu bírója jelenlétében kivették. Ha egy hét alatt ez nem történt meg, akkor a jobbágy hazavihette a maga részét, s a kilencedet otthagyta. A következő évi vetőmagot is az az évi termésből kellett biztosítani. Egy magyar holdra két pozsonyi mérőt számoltak, ami 85 kiló búzának vagy rozsnak, kb. 75 kiló árpának és 64 kiló zabnak felelt meg. A pozsonyi mérőről meg kell jegyezni, hogy annak több mértéke is volt, ami vidékenként változott. A Grassalkovich uradalomban az 1 pozsonyi mérő 56,3 literrel volt egyenlő. Tehát nem súly mértékegység, hanem térfogat egység volt a gyakorlatban. Azt sajnos nem tudni, hogy Soroksáron egy évben általában mekkora területet vetettek be a különböző gabonafajtákkal. Nagyobb területi egységekre / török alól felszabadult országrész, a királyi Magyarország, Erdély / vonatkozó átlagtermések ismeretesek csak, amelyek persze évenként erősen ingadoztak az időjárástól függően. Általában az az elfogadott a török által felszabadult területeken, hogy az átlagtermés az elvetett mag négy és fél szerese volt. Ez a búza és a rozs esetében tehát közel 4 mázsát jelentett magyar holdanként, 3,4 mázsát árpából és 2,9 mázsát a zab esetében. A négy mázsa őszi gabonából a földesúri 9-ed kb. 45 kg-ot tett ki, a vetőmag 85 kg-ot. Jelentős szemveszteséggel is számolni kellett, ami azt jelentette, hogy kb. 2 mázsa maradt magyar holdanként az étkezésre. A számítások azt igazolják, hogy egy féltelkes / 13 magyar hold / jobbágy estében a termény éppen elegendő volt élelmezésre. Az egésztelkes / Soroksáron 26 magyar hold/ jobbágyok helyzete természetszerűleg jelentősen kedvezőbb volt, de az ő számuk az úrbéri rendezés után mindössze 40 körül mozgott.

   Csupán érdekességképpen álljon itt a 10 legmódosabb jobbágy rangsora 1752-ből:

1./   Weimper Ferenc   / 10 ökör+3 ló+2 tehén/ és / 60p.m. őszi gabona+60p.m. árpa+60p.m. zab/
2./   Hecht Ferenc         / 6 + 2+ 4 /                      / 75+ 52,5+37,5 /
3./   Renner György      / 8ö. + 2 t. /                     / 60 + 60 + 30 /
4./   Petz János              / 6 + 2 + 3 /                     / 82,5 + 37,5 + 12 /
5./   Gerstenmayer Jakab / 6 + 3 + 3 /                 / 45 + 37,5 + 16,5 /
6./   Neumayer Henrik / 8 + 3 + 3 /                     / 48 + 24 + 22 /
7./   Schirling Ádám     / 7 + 2 + 1 /                     / 52,5 + 36 + 36 /
8./   Siedl János            / 4 + 2 + 1 /                     / 75 + 39 + 39 /
9./   Pehl János Mihály  /6 + 2 + 1 /                    / 58 + 45 + 7,5 /
10./ Keitl Mihály          /4 + 3 + 2 /                     / 45 + 30 + 18 /

A sorrend persze helyenként vitatható, mivel nem ismert az egyes igavonók és az egyes gabona fajták egymáshoz viszonyított értéke, az viszont vitathatatlan, hogy ők alkották a 10 legtehetősebb gazdát 1752-ben Soroksáron. Az itt felsorolt 10 telepesből nyolcan biztosan még Forster János Jakab szervező útja előtt telepedtek meg Soroksáron.

Iskolai oktatás a XVIII. században

   Az 1740-es évek eleje számos komoly változást hozott Soroksár életébe. A mind önállóbbá váló faluközösség lélekszáma a lakosságtoborzás következtében ugrásszerűen megnőtt, papot kapott a falu, aki megkezdte Soroksár önálló anyakönyvezését. Az 1770/71-es országos népiskolai felmérésből ismert, hogy az iskolai oktatás szintén ekkor – 1741 táján indult be. Ha pedig folyt az oktatás, akkor iskolának is lennie kellett. A hagyomány szerint ez az épület a mai Láva utca és Láva köz sarkán állott. Maga az épület három helységből állt, az első szolgált kápolnaként, a másodikban a pap lakott, míg a harmadik terem volt az iskolai oktatás színtere.

Nem kevésbé izgalmas kérdés annak taglalása sem, hogy ki lehetett az első tanító a településen. Két név jöhet számításba az ismert dokumentumok alapján: Hübner Sebestyéné és Christ János Mihályé. A fellelt adatok nem elégségesek a kérdés egyértelmű eldöntésére, mégis talán Hübner Sebestyén személye a valószínűbb, hiszen ő egész életét az iskolai tanításnak szentelte. Az 1778- ban bekövetkezett halálakor a halotti anyakönyvben ludirektor-ként / tanító/ jelölik. Mellette szól talán az is, hogy fia és unokája is tanító volt Soroksáron egészen 1836-ig. Christ János Mihályról már kevesebbet tudunk. Róla az 1748-es házassági anyakönyv állítja, hogy ludimagister /tanító/, viszont a kézművesek 1751-es összeírásában ő már mészárosként szerepel. Esetleg segédtanító volt egy rövid ideig ?!

   Soroksár lakossága egyre gyarapodott, a valószínűleg kezdetben is szűkös helység már nem volt elegendő a gyermeklétszám befogadására. Valószínűleg 1763-ban az iskola új önálló épületet kapott az akkor már álló impozáns templom mellett, a mai Grassalkovich iskola helyén. Ugyanebben az évben készült el a parókia épülete is a mai plébánia hivatal területén. A már említett 1770/71-es országos népiskolai összeírásból fontos és érdekes adatokat ismerünk meg a település akkori iskolájáról. Ekkor a tanító Hübner János volt, aki olvasásra, írásra és katekizmusra oktatta a gyermekeket. Emellett ő látta el a kántori teendőket is. A községtől évi 62 forintot, 25 pozsonyi mérő gabonát / kb. 15 mázsa/, 3 öl tűzifát és 2 szekér szénát kapott. Az iskolába ekkor 130 fiú és 70 lány járt, tehát ugyancsak tetemes létszámmal kellett megbirkóznia, még akkor is, ha esetleg volt segédtanító is, akiről azonban nincs adat. A felmérés megemlíti, hogy a településen 19 éve működik iskola, tehát 1741 körül kezdődhetett a tanítás Soroksáron.

   A század 80-as éveinek közepén a soroksári iskola létszámát tekintve a negyedik helyet foglalta el a vármegyében Cegléd, Kecskemét és Nagykörös mögött. Harasztiban ekkor 24, Csepelen 8 tanuló járt iskolába.

   Az évszázad utolsó évtizedében ismét erőteljes igény jelentkezett a község részéről új, tágasabb iskolaépület építésére. 1793-ban határozat is született a Helytartótanácsnál egy új létesítmény megépítésére, amelyről azonban közelebbi adat nem áll rendelkezésre.

A népességszám alakulása

   Rendkívül gyors volt a település fejlődése az első fellelt honfoglalótól a század végéig. Soroksár puszta még 1715-ben is „szabad mező” csupán, ahol a malmot bérlő molnárokon kívül állandó lakos még nem telepedett meg. 1728-ban az országos összeírás alkalmával is csupán valahol 100 alatt volt a lakosok száma, esetleg azt éppen hogy csak megközelítette. Az 1730-as évek hoztak dinamikus fejlődést a lélekszám tekintetében, aminek következtében a 40-es évek legelejére 300 körülire növekedett a lakosok száma. Az igazi nagy ugrás csak ezután következett, hiszen a már többször emlegetett Kessler féle összeírás rögzítette számszerűen a Forster János Jakab féle népességtoborzás eredményét, miszerint Soroksár lakossága 1744-ben 924 főt tett ki. Nyolc évvel későbbről, az 1752-es összeírásból csak becsült adat áll rendelkezésre. A tovább folytatódó bevándorlás és a belső népességszaporodás eredményeképpen további kb. 30%-al nőtt a lélekszám, így elérhette az 1300 főt. Az ezt követő évtizedben némileg lelassult / bár továbbra is erőteljes maradt/ a növekedés, hiszen az összeírás szerint 281 családban mintegy 1600 fő jelentette Soroksár lakosságát. A következő 10 év viszont már ismét egy igen erőteljes növekedést hozott. Az 1770-es urbáriális összeírás tanúsága szerint a lélekszám ekkor már 2612 volt, ami további mintegy 40%-os emelkedést mutatott. Dunaharaszti lakossága 1775-ben 632 fő volt, ezt tehát mintegy négyszeresen haladta meg Soroksár akkori lélekszáma. Pest lakossága 1785-ben 20.704 főt tett ki.

   A következő pontos adat 1779-ből való, ekkor az össznépesség 3104 fő volt. Ez további közel 19%-os növekedést jelentett az előző adathoz viszonyítva. Ez az adat tekinthető az eddigi lélekszámok közül a legpontosabbnak, mivel ez tartalmazza a teljes lakosság belső rétegződését is, míg a korábbiak csak a valamilyen vagyonnal rendelkezőkre fókuszáltak. Az 1779-es katonai összeírás szerint ekkor 542 család élt Soroksáron. A házak száma 473 volt. 109 jobbágy élt ekkor a mezővárosban, számuk csupán 9-el nőtt 1770-hez viszonyítva. Ennek a magyarázata az, hogy a földterület nem nőtt, nem volt mód újabb jobbágytelkek kialakítására. A zsellérek száma viszont a korábbi 259-ről 566-ra nőtt. Ez tehát drasztikus emelkedést jelent, ami valószínűleg két okkal magyarázható: egyrészt a további dinamikus betelepüléssel, másrészt a másod-, harmad stb. születésű fiúk számának gyarapodásával. Mindez egyben azt is jelzi, hogy egyre nőtt a belső feszültség a földdel rendelkező jobbágyok, és a zsellérek között, akiknek nem jutott megművelhető terület. A jelzett esztendőben már csak 6 család költözött be Soroksárra, viszont ezt nagyságrendekkel meghaladta az elköltözés - 45 család. Az újonnan érkezőknek így a zsellérsors jutott. Aki ennél többre vágyott, az az újonnan fejlődésnek induló környékbeli falvakba / Vecsés, Újhartyán, Ceglédbercel/ távoztak, illetve még messzebbre, jellemzően délebbre pl. Csávolyba, valamint a Bánátba. Vecsésen II. Grassalkovich Antal 1785-ben 50 jobbágytelket méretett ki. Közülük számosat soroksári családok foglaltak el. Schäffer Mihály összesen 56 soroksári családról tud, akik Vecsésre költöztek. Újhartyánba 61, míg a bácskai falvakba 24 család távozott Soroksárról Schäffer szerint.

   További érdekes adatok az 1779. évi összeírásból:  a polgárok és kézművesek száma 71 volt, míg az „előbbkelők” kilencen voltak. Az iparosok számaránya 13% , ami megfelelt a többi mezőváros lakosságszám szerinti arányának. Annak sajnos nincs nyoma, hogy kiket tekintettek „előbbkelők”-nek. A szolgák száma is szerepel az összeírásban, mindössze két személyt soroltak ide.

   A XVIII. században az utolsó rendelkezésre álló népesség összeírás az 1784/85-es évekből ismert. Amennyiben pontosnak tekinthetők a közölt adatok, úgy a település létszáma jelentősen csökkent. Ekkor 2740 főt írtak össze. A csökkenés feltehetően az elköltözéssel magyarázható, mivel a mezőváros belső természetes szaporulata egy év kivételével mindig pozitív volt.

   A születések és halálozások számának alakulása a következő volt az 1700-as években:

1730: 3 születés      halálozásra nincs adat          1770:  120  születés   halálozás : 80

1740: 9 születés      halálozásra nincs adat          1780:  174 születés    halálozás : 125

1750: 86 születés    halálozás : 41                        1790:  161 születés    halálozás : 169

1760: 129 születés  halálozás:  105                      1800:  143 születés    halálozás : 121

/ az 1730-as és 1740-es adatok csak azokat a személyeket tartalmazzák, akiknek a neve mellett ott állt, hogy az illető soroksári lakos. Az anyakönyvet vezető személy ugyanis gyakran nem jelölte, hogy haraszti, taksonyi vagy soroksári lakos-e az illető/.

 Mezővárossá válás

   Soroksár népességének igen gyors gyarapodása, társadalmi szerkezetének kialakulása és megerősödése, a jobbágyság létszámbeli növekedése és anyagi gyarapodása, a megfelelő létszámú és összetételű kézművesség jelenléte, a település mind nagyobb önállósága eredményeképpen Grassalkovich Antal elérkezettnek látta az időt, hogy kérvénnyel folyamodjék a királynőhöz, miszerint az emelje a települést mezővárosi rangra. Adományozzon neki vásártartási privilégium levelet. Mária Terézia – nem utolsó sorban a gróf érdemeinek elismeréseképpen – 1759. szeptember 11-én hozta meg döntését, melyben Soroksárnak mezővárosi rangot adományozott, s évente négyszeri vásártartást engedélyezett.

   A vásárok időpontjai a következők voltak:

• Gyümölcsoltó Boldogasszony ünnepén – március 25-én
• Szent László király ünnepén – június 27-én
• Szent Mihály arkangyal ünnepén – szeptember 29-én
• Szent Katalin ünnepén – november 25-én.

   A királynő ugyanolyan szabadság előjogokat biztosított az új mezőváros vásárainak, mint amilyenek a szabad királyi városok és más mezővárosok vásárait megillették. A vásárokat megelőző napon marhavásár tartását is engedélyezte.

   Melyek is voltak egy mezőváros jellemzői? Elsősorban a mezőgazdaság meghatározó jellege. A lakosság döntő hányada földművelésből és állattartásból élt. A kézműipar fajsúlyos jelenléte szintén a jellemző adottságokhoz tartozott. A kézművesek szinte kivétel nélkül foglalkoztak növénytermesztéssel / volt egy-három hold belső telkük/, valamint tartottak haszonállatokat is. A vásárok jelentős és állandó bevételhez juttatták a mezővárosokat, a szállásadókat, a vendéglátó egységeket.

   Soroksár tehát kilépett  kistelepülési státuszából, a környék kereskedelmileg kiemelkedő fontosságú helyi jellegű centrumává vált. Rendszeresen és nagy tömegben érkezett áru a helyi igények kielégítésére, és érkeztek vásárlók a helyi termékek felvásárlásához. A viszonylagos elzártságból nagy lépést tett afelé, hogy rangos, elismert és megbecsült helyisége legyen a környéknek.

Postaállomás Soroksáron

  Hosszú évszázadok óta vezetett az út Soroksár pusztán keresztül Pesttől Kecskemét felé, valamint délre a Duna mentén. Az út előbb a néptelen pusztán, majd pedig az újonnan mezővárosi rangot kapott településen haladt keresztül. Az 1790-es évekből származó térkép igazolja, hogy a Pest – Pétervárad posta útvonal mentén fekvő Soroksár posta állomással is rendelkezett, melyet valószínűleg 1785-ben hoztak létre. Közvetlen összeköttetése volt tehát az Alfölddel és tovább Erdéllyel, valamint a Délvidékkel. A térképen nincs pontosan jelölve, hogy Soroksáron hol lehetett a postaállomás, de feltehető, hogy ott, ahol a két útvonal elágazik egymástól, azaz az Ócsai út és a Haraszti út találkozásánál. 1788-ból való az első ismert bélyegzés levélen, Soroksár felirattal. Ekkor tehát már biztosan volt itt postaállomás.

   Településünk első ismert postamestere Sartori Lipót volt. A család neve 1751-ben jelenik meg először soroksári anyakönyvben. Ekkor Sartori András feleségül vette Fischer Lúciát. Az 1760-as összeírásban telepesként / hospes / jelölik, foglalkozásaként pedig a hyrurg / sebész-felcser / szerepel. Valószínűleg ebben a családban született Lipót, a már említett postamester 1760 körül. Bár a születési anyakönyvben nem szerepel a családi esemény, arra valószínűleg nem Soroksáron került sor, de más Sartori család Soroksáron nem lévén, feltételezhető, hogy Lipót ebből a családból származott. Az Országos Postamúzeum levéltárában fellelt dokumentum alapján 1803-ban ő volt a postamester Soroksáron. Bizonyára már a korábbi években is ő töltötte be a hivatalt, lévén, hogy ekkor már 43 éves volt. Felesége Hallas Anna volt, a házasságot viszont nem itt kötötték. Sartori Lipót 1809-ben hunyt el.

Mária Terézia rendelete Soroksár mezővárossá nyilvánításáról 1759 szeptember 11-én

Soroksári postaállomás. Térkép az 1790-es évekből.

Grassalkovich Antal 1733-ban kegyúri jogot kapott III. Károly királytól. Így hát megteremtődött a lehetősége, hogy az újonnan kialakult településeken lelkészséget alapítson. Soroksáron 1743-ban jött el ennek az ideje. A gróf által támogatott besnyői ferencesek adták Soroksár első papjait. Grassalkovich mindig is a ferencesekkel volt szoros kapcsolatban, hiszen gyermek- és ifjú korában ők karolták fel és taníttatták az igen eszes, de szegény nemesi családból származó gyermeket. Kessler Fortunatus 1743 március végén kezdte az anyakönyvezést. Az első bejegyzés a születési anyakönyvben található: Seiffert Mártonnak és feleségének Mária Annának Mária Erzsébet névre keresztelt lánya született. Egyre égetőbb lett a szüksége, hogy a település templomot is kapjon, hiszen a létszám meghaladta a 900 főt, már messze túlszárnyalta Haraszti lakosainak a számát. 1743-ben ugyan lerakták egy kőtemplom alapkövét, de az építkezésből nem lett semmi, arra még 1758-ig várni kellett, hogy aztán 1761-ben felavathassák Soroksár büszkeségét, a ma is álló templomot.

   Arra vonatkozó adat, leírás vagy utalás, hogy milyen lehetett a rohamos léptekkel kialakuló faluközösség élete, működése, jelenleg nem áll rendelkezésre. Vajon mennyire lehetett sajátos egy Magyarországon létrejött település belső hierarchiája, szokásrendje, közösségjogi és erkölcsi normarendszere, amikor a falut alkotó egyének nagyrészt más országokból, más hagyományokkal érkeztek. Valószínűleg ebben az estben is a meghatározó az volt, hogy az először ideérkezettek magyarországi településekről jöttek, az ottani szokásrenddel, jogi és erkölcsi normákkal, másrészt döntő súllyal eshettek latba a földesúr diktálta követelmények. Ennek ellenére sajátos lehetett a falu élete, hiszen a lakosság összetétele viszonylag homogén volt, akiknek kialakult, magukkal hozott normáik, erkölcsi értékeik, szokásrendjük volt. Ami persze megint nem volt egységes, hiszen az érkezettek különböző településekről, és tartományokból jöttek. Így hát, a továbbiakban csak arról van mód vázlatos képet adni, hogy hogyan is működtek a magyarok lakta települések ez idő tájt. A legfelsőbb döntést hozó fórumok a falugyűlések voltak, melynek jogkörét végső soron a földesúr határozta meg.  Pontos kép arról nincs, hogy azokon kik vehettek részt, kiknek volt szavazati joguk. A nők és fiatalkorúak bizonnyal nem. Kérdés, hogy a zselléreknek volt-e részvételi és szavazati joguk. Valószínűleg nem, hiszen a falugyűléseken a gazdálkodással összefüggő legfontosabb kérdések vártak eldöntésre, márpedig akinek nem volt földje, az feltehetően nem szólhatott bele ezeknek a dolgoknak az eldöntésébe. Ezt a döntéshozó fórumot csak a legfontosabb kérdések megvitatására hívták össze, évente egy, legfeljebb két alkalommal. El kellett dönteni – különösen egy újonnan létrejött település esetében, hogy a falu határát hogyan osszák fel művelési ágak szerint. Hol legyenek a szántóföldek, a legelők, a szőlők, a szérűk. Soroksáron előbb  a kétnyomásos, majd a háromnyomásos gazdálkodás volt az uralkodó. El kellett dönteni,  hogy melyik legyen egy-egy nyomás területe. Döntöttek abban is, hogy a különböző növényeket hol termesszék az adott esztendőben. Arról is évente döntöttek / az úrbéri rendezésig/, hogy melyik jobbágy mekkora területet művelhet. A „tehetség” szabta meg a használatba adott terület nagyságát, azaz ki mennyi igavonó állattal rendelkezik. Közösen határoztak még a főbb munkák kezdésének idejéről, a legeltetés rendjéről, a szüret kezdetéről. Fontos döntési jogkör volt a falu bírájának a megválasztása. Ez a század első felében Szent György napja környékén volt, majd Mária Terézia rendelete alapján áttevődött november elejére. A szokásjog szerint a földesúr által kiválasztott 3 tekintélyes jobbágy közül volt lehetőség választani. A bírót egy évre választották. A két meg nem választott jobbágy lett a bíró helyettese.A bíró egy év elteltével újra választható volt, vagy később ismét megválasztható. A bíró a megválasztását köteles volt elfogadni. A választás végeztével a leköszönő bíró átadta az újnak a bírói jelvényeket: a díszesen faragott, ékesített pálcát / a királyi jogarnak megfelelő helyi eszközt/, a falu pecsétjét, a község ládáját és annak kulcsát. Sok helyen szokásban volt a kalodát is átvinni az új bíró háza elé. A bíró a ténykedéséért fizetséget nem kapott, viszont mentesült a különböző adókötelezettségek alól.  A falu jegyzője nem volt választott személy, őt a község alkalmazta. Feladata az összes írásbeliséget igénylő munka ellátása volt. Fizetséget a különböző okiratok: adás-vételt rögzítő, végrendeleti, örökösödési, gyámügyi stb. iratok megszövegezéséért az illető személytől kapott.

   A falu kisbírája a XVIII. század első felében még a bíró helyettesének számított, a század második felére viszont a munkaköre jelentősen változott, amennyiben ezután már csak többnyire altiszti feladatokat látott el, pl. értesítéseket hordott szét. Nem hiába nevezték több helyen egyszerűen csak „futkosó bírónak”.

   Falugyűlést nem lehetett gyakran összehívni, különösen nem dologidőben, viszont a bíró sem dönthetett egy személyben fontosabb kérdésekben. Ezt a feladatot a bíróból és az esküdtekből álló tanács mint testület látta el. Az esküdteket is a falugyűlés választotta. Már az úrbéri rendelet meghozatala előtt is az volt a szokás, hogy a személyük kiválasztása a földesúr megkérdezése nélkül történt, majd ezt Mária Terézia 1770 után kötelezővé tette, azaz a földesúr ebbe sehol sem szólhatott bele. Az esküdtekkel szemben az volt a követelmény, hogy módos, tekintélyes, igaz életű, okos jobbágyok legyenek. Számuk a település nagyságától függött, általában 10 fő körüli volt a létszámuk. Őket is évente választották, de az ő esetükben jóval gyakoribb volt a huzamosabb időn keresztül való működés, mint a bírók esetében.

Soroksáron a mezőváros vezetése öt főből állott. A bíró és 2 bíró helyettesen kívül itt tehát csak két fő esküdtet választottak. A testületi döntéseken túl speciális feladatokat is végeztek. Közülük kerültek ki például a hegybírók, akik a szőlők ügyes-bajos dolgaival foglalkoztak, a borbírók a kocsmák tevékenységét felügyelték, a malombírók az őrlőhelyek munkáját, a vásárbírók a vásárok rendjét, bevételeit , a mezőbírók a rétek, legelők állapotát és használatát, a halászbírók a folyóvizeken, tavakon folyó halászat mikéntjét ügyelték fel.

   A falusi tanácsok fontos feladatai közé tartozott a közrend biztosítása is.  Az apróbb vétségeket elkövetők megbüntetése, kalodába záratása. Sok munkát adhatott ez a tevékenység.

   A XVIII. századból összesen 6 bíró és 3 bíró helyettes nevét ismerjük Soroksáron.

Wolf György az első ismert bíró. 1739 táján érkezett a családjával Taksonyból Soroksárra. 1744-ben a Kessler féle összeírásból ismert, hogy ekkor ő volt a bíró a faluban. A módos jobbágyok közé tartozott. Az 1760-as összeíráskor volt 6 ökre, 2 lova és 3 tehene, valamint 45 juha. 1770-ben viszont már zsellérként szerepel a listában. Külső telke nem volt, de volt 3és ¾ hold belső telke, valamint a fent említett állatállománya. 1772-ben halt meg Soroksáron 71 éves korában. Felesége Tauser Terézia volt.

   Ugyancsak az 1744-es összeírásból ismert a bíró helyettes, Pehl János Mihály. A családja 1738-ban jelenik meg először anyakönyvben. 1710 körül született, Pilisvörösváron nősült 1734-ben, felesége Hoffmann Éva. 1752-ben volt 6 ökre, 2 lova és 1 tehene. 1771-ben már ő is zsellérként szerepel. 1775-ben hunyt el.

Schuster Antal: 1737-ben találjuk először a nevét. Felesége Zeitler Anna Mária. 1752-ben ő a falu bírója, valamint 1760-ban is ő tölti be ezt a tisztséget. 1770-ben 2 és ¼ hold belső telke volt, valamint 2 lova és 2 tehene. Volt 500 négyszögöl szőleje, 400 Szent Dienesen, 100 pedig a Domináli hegyen. 1790-ben 77 éves korában halt meg.

   Soroksár mezővárosának tisztségviselőiről a XVIII. században  az 1760. évi állapotról van csak teljes képünk. A bíró még mindig, vagy talán újra Schuster Antal.

Bíró helyettesek: Span Jakab. 1753 óta van tudomásunk soroksári jelenlétéről. 1720 örül született, felesége Pfeiffer Anna Mária. 1771-ben volt 1 és ¾ hold belső telke és egy tehene.

A másik bíró helyettes ekkor: Eser János György. 1749 óta szerepel a neve, de a családjáé már 1720 óta. 1 hold belső telke volt és egy tehene. 1802-ben halt meg.

   A két esküdt: Beichelbeck Lénárd 1742-ben már Soroksáron volt. 1720 körül született, felesége Hochrein Ursula. Az 1771-es listában 13 hold külső telekkel, valamint 2 és ¼  belső telekkel jelölik. Volt 400 négyszögöl szőleje a Domináli hegyen, 2 ökre és 3 lova. A másik esküdt Weber Márton. 1749 óta ismert a neve. 1720 körül született, Felső-Ausztriából származik. 1 és ½  belső telke volt és 400 négyszögöl szőlője Szent Dienesen.

További bírók:

Rottenbiller Fülöp. 1752 óta ismert a neve soroksáriként. Felesége Hess Erzsébet. 1760-ban volt 4 ökre, 1 tehene és 50 juha. 1764-ben ő a falu bírója.  Az 1771-es összeírásban már nem szerepel. Valószínűleg nem Soroksáron halt meg, mivel ennek a halotti anyakönyvben nincs nyoma.

Heffler János Jakab: Neve először 1742-ben található anyakönyvben. 1720 körül született, 1768-ban ő a bíró a mezővárosban. Egésztelkes /26 hold, 11 és 5/8-ad kaszás rét/ jobbágy volt, valamint volt 2  és ¾ hold belső telke, 6 ökre, 2 lova, 3 tehene és 90 juha. Felesége Saper Mária Anna. 1792-ben hunyt el. A bíró helyettese ekkor Saller József, és ismer az egyik esküdt is: Seifert Miklós.

Dorfmeister Nándor. 1749-ben már Soroksáron volt, 1725 körül született. 1772-ben a mezőváros bírója. Egésztelkes jobbágy, továbbá volt 6 ökre, 4 lova, 4 tehene és 100 juha. 3 holdas volt a belső telke, és 600 négyszögöles a szőleje, 200 a Wolfsbergen, 400 pedig az Apostol hegyen. Felesége Berger Katalin volt. 1805-ben hal meg.

Weiss Nándor. 1780-ban ő a mezőváros bírója. 1736 körül született. 1 és ¼ belső telke, 2 ökre, 2 lova, és 50 juha volt. A felesége Oberfrank Klára volt. 1822-ben hunyt el Soroksáron.

  Az 1730-as évek elején Soroksár neve mindössze egyszer szerepel a vármegye gyűlések napirendjén. Az 1732. május 31-i gyűlésen Soroksár jobbágyainak adójából a vármegye elengedett 23 forint 13 és ¼ dénárt, mert a Duna legutóbbi áradásakor nagy károkat szenvedtek.

   Az 1730-as évet követően a következő nevek jelennek meg új névként az anyakönyvekben: 1732-ben a Drecher, Nachtbauer, Tauser, Kratzinger. 1734-ben Forster János Jakab és felesége Rozália és Steglmayer. 1736-ban a Schneck, Trentschir, Schwinn, Schirling, Hochrein, Renner. 1737-ben a Jeckl, Höchst, Gerstenmayer, Bergmann, Riegler, Heffler, Krohner, Fetter, Tozl, Hübner, Merkl, Otth, Winkler és Malzinger.  Látható, hogy ettől az évtől jelentősen megnőttek a családi események, feltehetően az évtized közepe táján jelentős betelepülés történhetett. Az 1738-as év is mozgalmas volt az anyakönyvi bejegyzések szerint. Ekkor jelenik meg a Merkert, Stangl, Schmidt, Mehrstetter, Scheuring, Pehl, Hoffmann, Beichelbeck, Bauer, Scheffer, Vogelmann név. 1739-ben a Weisinger, a Wolf, Wittmann, Steher, Wartemann, Robni, Stohl, Wiedholm, Reiner, és Weimper családok kerülnek be az anyakönyvekbe. Az itt felsoroltak közül WOLF GYÖRGY / felesége Tauser Terézia/ Soroksár első ismert bírója. 1739 januárjában jelenik meg először soroksáriként. Taksonyból érkezett a településre.

   1737-ből ismert Soroksár első térképe, Mikovinyi Sámuel készítette. A térkép Pest-Pilis-Solt vármegyét ábrázolja. A térkép Bél Mátyás hatalmas terjedelmű művében, a Notitia-ban jelent meg ebben az esztendőben. A térkép tehát készülhetett néhány évvel korábban is, ismerve a művek akkori nyomdai átfutási idejét. A térképen a házak szimbolikusan egy-egy kis vonallal vannak feltüntetve. A vonalak száma valószínűleg nem egyezik a házak számával, abból akkor már több lehetett. A szerző templomot a településen nem jelölt, viszont a környező településeken igen. A soroksári lakosok ekkor még a haraszti templomot látogathatták, s ott is temetkezhettek.

   Az 1740-ben megjelent családnevekről lehet utoljára biztosan állítani, hogy nem Forster János Jakab szervező munkája eredményeképpen telepedtek le Soroksáron. Ekkor találkozunk először az Ötker, Epacher, Eisenmüller, Hess, Friedler, Klötzl, Tepich, Auer, Friess családok nevével.

   A részletes felsorolásból is látható, hogy Forster János Jakab szervezőmunkáját megelőzően is Soroksár jelentős településsé nőtte ki magát. Grassalkovich tehát nem tétlenkedett 1741 előtt sem. Különösen a 30-as évek közepétől dinamikusan nőtt a település lélekszáma. Ekkorra – becslések szerint – a népesség lélekszáma 300-350 körül lehetett. Valószínűleg már ekkor meghaladta Haraszti lakosainak a számát, amely pedig folyamatosan lakott település volt a korábbi évszázadokban is, s –Taksonnyal együtt – Soroksár bölcsőjének tekinthető. A későbbi gróf újabb és újabb jobbágytelkeket alakíthatott ki, hogy fogadja az újonnan érkezőket. Soroksárhoz csatolta Szent Dienes pusztát és Kerekegyházát. Nagy segítséget nyújthatott az otthonteremtésben, a földműves tevékenység beindításában eszközzel, vetőmaggal, igásállattal.

   Az első fellelhető jele, hogy a település egyre inkább önállóvá vált, hogy kezdett leszakadni az anyaközségről Harasztiról, ahol még ekkor is folyt a soroksáriak anyakönyvezése, a helyben történő temetkezés kezdete. A haraszti halotti anyakönyvben 1740. november 2-án szerepel először, hogy az elhunytat- Natz Mihályt – a soroksári temetőben temették el. Egy 1775-ös Soroksárt ábrázoló térképen a volt Duna temető helyén, valamint  a mai Szitás és Kenyér utca közötti területen, a plébánia hivatal mögött jelöli az akkori temetőket. Az első temető a Duna temető volt, bár az 1930-as évek elején történtek feltárások az Ócsai domb nyugati oldalán a mai Rianás utca területén, értesülünk Klebl József akkori községi állatorvostól, aki szemtanúja volt a sírok kihantolásának.. Szerinte itt lehetett az első soroksári temető, igaz ennek egyéb írásos nyoma-ha volt - nem maradt fenn. Majd 1761-től a templom elkészülte után nyithatták a következőt a templomkertben. Az 1740 után elhunyt első telepesek nyughelye tehát ezen a két helyen van.

   Az 1741-es esztendő nagy horderejű döntést eredményezett a település fejlődése szempontjából. Az akkor még báró Grassalkovich azzal a megbízással indítja útnak német földre Forster János Jakabot, hogy földműveseket, kézműveseket, kereskedőket toborozzon Soroksárra. Azt, hogy mely tartományokban, s azok mely településein járhatott, talán csak a későbbi kutatások tárják fel a jelenleginél teljesebb formában. Röviden tekintsük át, ki is volt Forster János Jakab. A neve először 1732-ben bukkan fel Soroksárral kapcsolatban. Ő a második bérlője a beszálló vendéglőnek. Minden valószínűség szerint halála napjáig – 1742. szept.3-ig – ezzel foglalatoskodott. Egyetlen levéltári forrás sem igazolja, hogy földművelést is folytatott volna, nem volt jobbágy, pesti polgár lehetett. A Duna temetőben lett eltemetve.

    Grassalkovich terve minden esetre átgondolt és nagyratörő volt. Soroksár lakosságát úgy kívánta gyarapítani, hogy az gazdasági és társadalmi értelemben egy jól működő, dinamikusan fejlődőképes közösséget alkosson. Ezeket a célokat igen hamar 1759-re a település mezővárossá nyilvánításával nagyrészt el is érte.  Forster toborzó körútja minden bizonnyal igen eredményes volt. Ezt bizonyítja az 1744-ben Kessler páter által végzett lakosság összeírás, melyben a 176 portában 924 fő szerepel. A családok száma 226, ami azt jelenti, hogy 51 családnak nem volt önálló háza. Negyven személy neve mellett szerepel, hogy szolgálóként írták össze, vagyis feltehetően sem háza, sem földje nem volt.

   A Kessler féle összeírásnak igen nagy értéke, hogy pontos névsort közöl, ismerjük a családok összetételét, a gyermekek számát, nevét. Következtetni lehet a tulajdonviszonyokra / a ház esetében/. Azt viszont sajnos nem tudhatjuk meg belőle, hogy melyik család melyik portán lakott, hol helyezkedtek el a házak. Sok mai vitát előzhetett volna meg, ha egy vázlatos térképet is készít a családok nevei mellé. Sajnos az összeírás azt sem tartalmazza, hogy mely személyek honnan érkeztek Soroksárra. Sok mai családfa kutatónak álma, hogy kiderítse őseinek német földön volt lakóhelyét. Az eredet helyének megjelölése bizonyára azért hiányzik az összeírásból, mert az érkezettek nagy része illegálisan hagyta el szülőföldjét, s ezt nem akarták felfedni egy írásos dokumentummal.

   Az anyakönyvekből történt kigyűjtés alapján kijelenthető, hogy Forster János Jakab szervezői útja előtt, azaz 1740-el bezárólag Soroksáron 60 család biztosan élt, valamint 8 cseléd. Ha a családok és magánszemélyek számát negyedével megemeljük, mert valamilyen okból nem szerepeltek az anyakönyvekben, esetükben ez idő tájt nem fordult elő családi esemény, akkor 75 körüli családról mondhatjuk, hogy már 1740-ben vagy az előtt Soroksáron élt. Ezen számítás alapján nagy valószínűséggel állítható, hogy a település létszáma Forster előtt 300-350 körül lehetett. 1744-ben, mint korábban szerepelt, 924 főt talált az összeírás a településen. Hatalmas ugrás volt ez Soroksár létszámának gyarapodásában!  Grassalkovichnak később is az volt az alapelve, hogy a nagyobb jövedelem érdekében nem a jobbágyság terheit kell növelni, hanem a létszámukat.

   Hatalmas terhet róhatott a grófra, és a már településen lakókra, ekkora tömeg fogadása, elhelyezése, a falu életébe való bekapcsolása. Sajnos nem áll rendelkezésünkre adat, leírás az újonnan érkezettek fogadásának körülményeiről, sem a szerződés szövege, mely Grassalkovich és  a frissen betelepültek között köttetett. Vannak viszont információk a Bácskába érkezettek fogadásának részleteiről. Ott a falu már korábban ott lakó jobbágyaival készíttették elő a lakóházak készítéséhez szükséges faanyagokat és egyéb építőanyagokat. A régi lakosok szántották fel és vetették be a majdan érkezők földjeit. Az érkezetteknek a földesúr biztosította az igavonó erőt, a vetőmagot, a földműveléshez szükséges eszközöket, valamint a ház körüli munkákhoz szükséges szerszámokat, egészen az evőeszközökkel bezárólag. A frissen érkezettek aztán a következő években a munkájukkal egyenlítették ki a megelőlegezett segítséget. Azt, hogy mindez Soroksáron hogyan történhetett, sajnos nem tudható. Arra viszont az 1760-as évekből van említés, hogy a gróf vetőmagot kölcsönzött a jövevényeknek, amit aztán a következő évi termésből kellett kiegyenlíteni. Mégpedig csak annyit, amennyit kaptak. Van arra adat, hogy más földesúr hasonló esetben 25%-al többet kért vissza, mint amennyit kölcsön adott. Grassalkovich alapelve – mint már említést nyert – az volt, hogy az érkezetteket lehetőség szerint meg kell tartani. A nagyobb létszámú jobbágy több értéket hoz létre, s a belőle származó adó is nagyobb lesz. Ebből az alapelvből viszont az következik, hogy más földesuraknál fokozottabban törekedett könnyíteni a megtelepedést, kisebb terheket igyekezett rakni a  frissen érkezettekre, kedvezőbb feltételeket alakított ki a megtelepedni szándékozóknak. Országgyűlés által elfogadott törvény kötelezte a földesurakat, hogy 6 évi adómentességet biztosítsanak az újonnan érkezetteknek. Grassalkovich önszántából ezt megtoldotta még egy évvel. Ugyanígy a szőlőtelepítések is 6 évig mentesek voltak a dézsmától.

Mikovinyi Sámuel térképe 1737-ből. Soroksár, mint település először jelenik meg térképen.

Soroksár első építménye, a patakon lévő malom, 1731-ben jelenik meg térképen.

A XVII-XVIII. sz. fordulója élénkülést hozott Soroksár közvetlen környezetében is. 1686-ból származó adat, miszerint a Gubacs szigetet bérbe veszi egy pesti polgár – Kohlbacher Mátyás kamarai tanácsos. A sziget később hosszabb ideig viselte a bérlő nevét.  Gubacs szigete ma már nem létezik.  Déli csücske a mai Szigetcsárda utca környékén volt, maga az utcanév is az egykori szigetre, na meg a csárdára utal.  Az azóta feltöltődött, betemetődött folyóág a mai Felső Dunasor és az Újélet utca közötti szakaszon húzódott.

   Térjünk vissza a Wattay családhoz. 1701-ben meghalt Wattay Pál. Halála után fiai János és István osztoznak az örökségen, mégpedig úgy, hogy valamennyi település és puszta fele-fele részben kerül a testvérekhez. Soroksár pusztának is tehát két tulajdonosa van ettől az évtől. Ismereteink szerint a területen gazdálkodást nem folytattak, lévén, hogy lakosai sem voltak.

   A továbbiakban engedtessék meg, hogy néhány momentum erejéig bepillantsunk egy középnemesi család hétköznapjaiba. Idézetek a családi kiadásokat vezető könyvből:

• „ halak besózására vettünk 3 hordót, 2,50-ért darabját”
• „Pesten mulatván az urak öt napig 7,85 Ft-ért”
• „ egy szarvast vettünk 4 Ft-ért”
• „ István úr dámácskájának cipellecskét 1 Ft-ért
• „Grassalkovich úrnak ajándékba 5 pár madarat és 1 fácánt 2,56 Ft-ért”

Soroksár vizén a malom pedig csak zakatolt, őrölte a környék rozsát és búzáját. 1712-őt írunk, és még mindig az alsónémedi Halász Mihály árendálja a malmot, de most már társa is van, az ugyancsak alsónémedi Tóth Mihály személyében.  Ketten bérlik a „szabad mezőn” álló patak parti létesítményt. Egy ebből az évből származó feljegyzés tudatja velünk, hogy Soroksár pusztán a malom épületén kívül csak egy másik létezik mellette – valószínűleg a molnárok lakhelye, s körülötte csak  a szabad pusztaság.

Wattay János feljegyzése Soroksár pusztáról, valamint a malom bérlőiről.

E rövid kitérő után térjünk vissza az események sorához!  Rendkívül fontos évszám Soroksár történelme szempontjából az 1715-ös esztendő. Ez év január 10-i keltezéssel a Wattay család a pusztát 20 évre árendába adja vitézlő Baitai Istvánnak, Pest-Pilis-Solt vármegye szolgabírájának. Baitay István középnemes több tisztséget is betöltött a vármegye szolgálatában.  1715-ben még szolgabíróként szerepel, de még ebben  az évben a megye főkomisszáriusának választják. 1719-től helyettes alispán, s ebben a minőségben halt meg 1722. májusában. A május 6-i megyegyűlésen még feladattal bízzák meg, de a következő június 1-i gyűlésen Baitai elhalálozása miatt már mást bíznak meg az alispán helyettesi feladatok elvégzésével. Visszatérve az 1715-ös szerződésre: Baitai köteles volt 300 rajnai forint kauciót, valamint minden év Szent György napja táján 16 körmöci ezüst tallért fizetni a tulajdonosoknak. A bérleti szerződés nyitva hagyja a lehetőségét annak, hogy 20 év múlva a bérlés lehetőségét megújítsák. Baitai az aláírás mellé egy rövid megjegyzést is fűz, miszerint kötelezettséget vállal, hogy az „ alsónémedi uramék sem én általam, sem mások által nem fognak háborgattatni”. Azért fontos ez a megjegyzés, mert megint csak azt bizonyítja, hogy a pusztán a malmon kívül más létesítmény nem létezik, hiszen csak a molnárokat említi, és senki mást. 1716-tól a haláláig Baitai István a pusztán kívül bérelte a malmot is.

   A bérlés megújítására nem került sor, hiszen alig 7 évvel az aláírása után Baitay István meghalt. És ekkor nagyon fontos szerep jut az özvegynek, Lang Erzsébetnek, aki még abban az évben ősszel feleségül megy Grassalkovich Antalhoz. A későbbi grófnak ez volt az első házassága. A feleség magával vitte az új házasságba a bérlemény Soroksár pusztát is. Grassalkovich Antal így került tehát közvetlen kapcsolatba a pusztával. Feltételezhető, hogy már ekkor fontolgatja a terület tulajdonjogának a megszerzését, hiszen néhány év elteltével egy újabb fontos létesítménnyel gazdagodik Soroksár puszta.1728-ban található először az adófizetők listájában Neumann András neve, aki a pusztán egy uradalmi kocsma bérlőjeként jelenik meg. Feltehetőleg Grassalkovich építtette a beszálló vendéglőt, amit az is fényesen igazol, hogy a pincéjében ma is megtalálható néhány bélyeges tégla A G / Anton Grassalkovich / bélyeggel, ami azt igazolja, hogy a téglák Gödöllőn készültek Grassalkovich téglaégető műhelyében.A pince falazata is minden valószínűség szerint ezekből e téglákból épült, csak hát nem láthatók a lapján lévő bélyegek. A pince falán az egyik téglába egy 1514-es szám van bevésve. Ez a szám többeket arra a következtetésre engedett jutni, hogy évszámról van szó, ami az épület készültének idejére utalhat. A feltevés hibás, a Budapest Történeti Múzeum főigazgatója megállapította, hogy a véset legkorábban a XX. sz. elejére datálható. Nem véletlenül épülhetett a vendéglő a malom közelébe, hogy a távolabbról őrletni érkező szekerek tulajdonosainak legyen hol megszállniuk. Nem mellesleg számított az Alföld felől Pestre igyekvő vendégekre is. Ez a beszálló-vendéglő aztán igen hosszú ideig, egészen a II. világháborúig szolgálta a megfáradt utasok pihenését. Az utolsó működtetője, tulajdonosa Klötzl Károly volt.

1729. január 5-e ismét egy nagyon fontos dátum Soroksár történelmében. Ekkor írta alá Wattay János és Grassalkovich Antal az adás-vételi szerződést Soroksár puszta tulajdonjogát illetően. A vevő igen olcsón, 500 Rajnai forintért jutott hozzá az addig csak bérleményként használt területhez. Wattay meg is magyarázza a vevő számára igen kedvezményes árat a következőképpen: „… gyermekeinkhez és familiánkhoz nyújtott, s jószágainknak conservatiojában, jussainknak redintegrátiójában tapasztaltatott hasznos szolgálatit méltó tekintetbe vévén, és … gyermekeink per alatt lévő jószáginak megváltására ő kigyelmétől ött száz Rhenes forintokat fel venni kéntelenítettünk … mindezekért Soroksár nevű N. Pest Vármegyében lévő pusztát, mindhozzá tartozó határival, appertinentiáival és utilitásival prestitulált Grassalkovich Antal Uramnak … maga szabad diszpozíciójára mindazon által örökösen és megmásíthatatlanul adtuk”. Egyszerűbben fogalmazva az ár azért volt ilyen alacsony, mert így hálálták meg a Wattayak Grassalkovichnak a sokrétű és eredményes ügyvédi tevékenységet. Soroksár pusztán kívül a későbbi években még több Wattay birtok került Grassalkovich tulajdonába. A Wattay utódok még száz évvel később is perelték a Grassalkovichokat, mondván, hogy azok igen „kedvezményesen” jutottak a különböző területekhez, de Soroksár puszta sohasem volt a későbbiekben sem per tárgya.

Az első telepesek megjelenése (1717-1743)

         A XVIII. század elején született országgyűlési törvény arra kötelezte a földesurakat, hogy lakatlan pusztáikon telkeket alakítsanak ki, s telepítsék be azokat jobbágyokkal. Valószínűleg ez is inspirálhatta a Wattay családot az addig műveletlenül heverő Soroksár puszta bérbeadására, betelepítésére, hasznosítására. Az évszázadokon keresztül elvadult táj termővé tétele hatalmas feladatot jelentett a bátor vállalkozóknak, az első honfoglalóknak. A bérleti szerződésből tehát ismert, hogy 1715-ben a malom mellett csupán egy ház állt, bizonyára a molnárok laktak benne. Ha a pusztának lakói nem voltak, hát nem voltak házai sem. A jövevényeknek először is tehát fedelet kellett teremteniök a család feje fölé, s aztán mindjárt hozzálátni a bozót irtásához, a parlag feltöréséhez, termővé tételéhez. Baitay István középnemes volt, feltehetőleg tőle nem sok földesúri segítséget kaphattak az elsőnek érkezettek.

   A Harasztiban vezetett anyakönyvek 1717. július 3-án adnak először hírt soroksári telepesről. Ezen a napon született Polsterberger Wolfgangnak és feleségének Mártának Rozália nevű gyermeke. A családfő a következő évben meghalt, ekkor szerepel a neve mellett a „hospes in Soroksár” /soroksári telepes/ megjelölés. A család nevével a későbbiekben nem találkozunk, feltehetőleg férfiutód híján a család kihalt, vagy az özvegy a gyerekekkel máshová költözött.

   1718-ban lelhető az anyakönyvben egy újabb soroksári telepes neve, Lutz Józsefé, majd 1720-ban bukkan fel Eser Sebestyén és feleségének Annának a neve. A következő családi eseményre az új településen 1721-ben került sor. Ekkor a következő családok nevei szerepeltek /időrendi sorrendben/: Schuster András és felesége Margaréta, Dandl János Mihály és Terézia, Wiedermann József és Walburga, Riess Lénárd és Barbara. 1722-ben Ringl Pál / Felső-Ausztriából/ az egyetlen új név.  Itt most egy kis népszámlálást kell tartanunk. Mint már szó volt róla, ebben az évben halt meg Baitay István. Az eddig felsorolt  8 család mellett feltehetőleg volt néhány, akiknél ez idő alatt nem történt anyakönyvbe való esemény. Feltételezhető, hogy 1722-ben Soroksáron 10-12 család már megtelepedett, ez pedig egy akkori átlagos családnagyságot figyelembe véve azt jelenti, hogy Baitay halálakor a születőben lévő településen 50-60 fő már megtelepedett. Ki kell jelenteni tehát, hogy Soroksár MEGALAPÍTÓJA BAITAY ISTVÁN volt.

   Az 1723-as esztendő ismét mozgalmas volt a családi eseményeket illetően. Ekkor találkozunk először a Gabler, Leinwater / Leimeter/, Marschall, Petz, Puchele és a Kreiss nevekkel. 1724-ben jelenik meg először a Baumgartner, a Hegner, a Reiter, valamint a Freumund, és a Matzenauer név. 1725-ben a Sapper, a Redler, a Hecht, a Rogge nevek szerepelnek először. Az 1726-os esztendő a Maslonka, Trapp, Rauch és Krammer neveket hozta. 1727-ben találjuk először a Natz, Knorr, Neumayer családokat.

   1728-ban új névvel nem találkozunk, viszont megtudjuk az ez évi országos összeírásból, hogy a családok száma nem érte el a 20-at /Soroksárt nem írták össze/, ugyanis csak azoknak a településeknek a lakóit írták össze, ahol a családok száma legalább 20 volt. Az eddig felsorolt családnevek alapján fel lehet tételezni, hogy nem sok híja lehetett a limitnek. 1729-ben a Jehn névvel találkozunk, majd 1730-ban a Held és Kaiser nevek bukkannak fel első ízben.

   Ezeknek a neveknek a megjelenési sorrendje természetesen nem jelenti azt, hogy a családok ebben a sorrendben is jelentek meg az új településen, csupán azt, hogy a már itt élt családoknál ekkor volt az első anyakönyvbe való esemény.

   A Németországban összeállított haraszti és taksonyi családkönyvek alapján tudjuk, hogy Soroksár első telepesei majdnem kizárólag Harasztiból és Taksonyból települtek át a néhány évvel korábban még pusztaként számon tartott területre. Az új honfoglalásnak valószínű magyarázata, hogy az elhagyott településeken már fogytán lehetett a szabad földterület, illetve az újonnan kialakuló településen kedvezőbbek lehettek az adózási feltételek, ösztönözve az áttelepülést.

   Grassalkovich Antal valójában 1729-től tulajdonosa Soroksárnak, de minden bizonnyal már 1722-től, a házasságkötése időpontjától ő irányította Soroksár kialakulását, fejlődésének első lépéseit, hiszen felesége révén bérleményként kezelhette a pusztán folyó gazdasági és népességi folyamatokat.

   1730-ból ismert a soroksári telepesek első adóösszeírása. Összesen 6 telepest: Neumayer Jánost /1 ló+2 tehén/, Natz Mihályt /2 tehén/, Marschall Mihályt /3 tehén/, Fessler Sebestyént /2 tehén/, Natz György Ignácot /2 tehén/, Kreis Kristófot /1 tehén/, Leimeter Jánost /2 tehén/ találjuk ebben a listában. Ezen összeírás szerint mindössze egy ló és 14 tehén volt a listában szereplők tulajdonában, ökör- a kor meghatározó igavonó ereje – egy sem. Az állatok ezen összetétele jelzi, hogy igen szerény körülmények között tevékenykedtek az első telepesek! A tehén volt tehát a fő igavonó állat. Néhány évtized múlva ilyen helyzet csak a legszegényebb családok esetében fordult elő.

   Felvetődhet a kérdés, hogy miért nem került be több család a korábban említettek közül az összeírásba?! Talán két magyarázata is van ennek: a földesúrtól kapott adómentesség nem mindenkinél járt még le, vagy talán csak azokat írták össze, akiknek volt igavonó állatuk.

   Jelentős eltérést mutat a következő évi 1731/32-es összeírás. Nem a telepesek számát illetően –hiszen az csak eggyel nőtt, igaz két új személy is szerepel benne: Helwirt András és Eser Sebestyén, viszont nem szerepel Leimeter János, - hanem az állatok számában van jelentős változás. Összesen 5 ló és 4 tehén van a 7 összeírt személy tulajdonában.

Soroksár a XVII.és a XVIII. században

A török kiűzése után a XVIII. század úgy köszöntött Soroksár pusztára, mint feltehetően a korábbi évszázadok is, lakosai nem voltak, így aztán területe megműveletlen volt. A salétromos homokot hosszú-hosszú évtizedeken, évszázadokon keresztül a gyom verte fel, talaján gazdagon burjánzott a királydinnye. A környéken számottevő erdő nem volt, bizonyára a korábban itt lakott emberek irtották ki.  Nincs megbízható adat arra vonatkozóan, hogy a honfoglalás után valamikor is állandó lakott település lett volna.  Anonymus a Gesta Hungarorumban a következőket írja 1200 táján: „Néhány nappal később Árpád vezér meg összes főemberei közös elhatározással, egyetértéssel és szabad akarattal kivonultak a szigetről, és tábort ütöttek Surcusáron túl a Rákos mezejéig.”A Soroksár szó eredetét és jelentését illetően valószínűleg Pais Dezsőnek, a kiváló nyelvésznek a magyarázata állhat legközelebb a valósághoz. A neves nyelvész, nyelvtörténész a Suruk előtagot a korabeli sarok, könyök jelentéssel azonosította. Ilyen könyököt vagy sarkot a jelenlegi Gyáli patak torkolata zárt be a Dunával. A sár utótag pedig a terület vizenyős, mocsaras állapotára utalhat. A Soroksár név 1323-ban oklevélben fordul elő legközelebb , majd  1390-ben találkozunk vele újra, ekkor a Soroksári család birtoka.  1429 körül az Adonyiaké a terület, viszont 1431-ben már a pesti domonkosok birtokolják. 1478-ban a nevezetes szörényi bán Haraszti Pál a terület ura. 1635-ből származik a következő adat a puszta birtokosait illetően: ekkor a Röthy család a tulajdonos. Ezt követően lehetett a Toldiaké Soroksár puszta, hiszen Bornemissza Bolgár György felesége Toldi Kata hozományként vitte a családba, hogy aztán lánya hozományaként adják tovább Wattay Pálnak, amikor az elvette Bornemissza Annát feleségül. A puszta története, mint település valójában Wattay Pál birtoklása idején történt a XVIII. sz. második évtizedében.

Ha azt igazolni /egyenlőre?/ nem is tudjuk, hogy Soroksár településként létezett már az Árpád korban, azt viszont igen, hogy a területén már az írott történelem előtti korokból, így a bronzkorból is találtak tárgyi emlékeket, elsősorban cserépmaradványokat. Maráz Borbála kelta település nyomaira bukkant a mai Soroksár határában a patak mindkét partján. A leleteket az i.e. II-I. századra datálta. Az 1980-as években szarmata kori településeket tártak fel. A települések az  i.u. I. és II. században léteztek. A Duna másik partján a Római birodalom tartománya Pannónia virágzott ez idő tájt. Az egyik szarmata település a Várhegy közelében, attól ÉK-i irányban volt, míg a másik az M51-es út és az Ócsai út csomópontja környékén terült el. A Várhegy környéki leletek nagyrészt kerámiatöredékek, valamint vas lándzsahegy és 3 darab vaskés voltak. Az itt talált rengeteg salak vaskohászati , illetve kerámia égetési tevékenységet igazolhat. Az Ócsai út környéki feltárásokon kovakő gyöngyök, valamint a westerndorfi Helenius mesterhez köthető kerámia töredékek voltak a legérdekesebbek. Itt összesen 53 objektumot tártak fel. Többségük munka- és tároló gödör volt, de felszínre került néhány lakóház alapzata is. Találtak bolygatatlan sírt is, viszonylag szegényes melléklettel.

 A honfoglalást követő évszázadokban is lakott volt Soroksár környéke. Ugyancsak az MO-ás körgyűrű építését kötelezően megelőző leletmentés eredményeként lett ismeretes, hogy a Várhegy környéke a XI.-XVI. század között lakott terület volt. Irásné Melis Katalin, aki az ásatást vezette, az itt talált településnyomokat Kerekegyházával azonosította. A középkori falu elnevezését a magaslat tetején megtalált templom alapjának alakjával magyarázza. A templom csaknem kör alakú lehetett, hosszabbik átmérője 10 méter, rövidebbik pedig 8 méter volt. A számos munkagödör mellett több lakóépület alapját is feltárta. Az épületek földbe süllyesztettek voltak, általában 80 centiméterrel voltak mélyebben a padlószintek, mint a felszín. Alapterületük 10-16 m2 között mozgott. A lakóépületek belsejében kemencék maradványait is feltárták, melyek kör alakúak voltak, 120-130 cm. átmérőjűek. A munkagödrökben talált leletanyagok alapján feltételezhető, hogy élénk vasművesség folyt a településen, mégpedig olyan mértékű, amely kereskedelmi célokat is szolgálhatott. Feltehetően ezzel magyarázható, hogy a feltárt területen igen vastag, helyenként 140 cm-es hamuréteget találtak. Valószínűleg ez az oka annak, hogy a mai Soroksár környéke erdőben, fában szegény terület. Sok szarvasmarha és juh csont is előkerült, ami arra enged következtetni, hogy kiterjedt állattartás folyt Kerekegyházán.  Az egyik ház alapjainak feltárása közben egy III. Béla  /1172-1196/ uralkodásának idejéből való bronz pénz is volt a leletek között, amely időben jól behatárolja az adott lakóház létezésének idejét.

   A másik középkori településnek, Szent Dienes pusztának szintén voltak római kori előzményei. Igaz, a rómaiak limes-éhez tartozó erődítmény, melynek maradványait Marsigli az  olasz származású osztrák hadmérnök az 1704-ben általa készített térképen még feltüntette, viszont azóta a pontos helye nem ismert, nem azonos helyen van az ugyancsak Irásné Melis Katalin által az 1980-as években feltárt középkori településsel. A római őrhely maradványai, ha még megtalálhatók egyáltalán a földben, valószínűleg valamivel délebbre vannak, mint a középkori település romjai. Írásné a már megszűnt Dugattyúgyűrű gyár területén tárta fel egy úgynevezett „kisvár” alapjait.  A kisvárnak kettős fala volt. A külső kör alakú fal átmérője 28 méter, majd egy 6 méteres udvar következett, s ezt követte a belső fal. Ezen belül lehetett egy torony vagy lakóhely. A kisvárat a tatárjárás után IV. Béla építtethette több más kisvárral együtt, tartva egy újabb tatár támadástól. Ugyancsak az említett gyár területén találták meg a tatárjárás előtti templom maradványait. Mind Kerekegyháza, mind Szent Dienes puszta a tatárok betörése előtt vagy alatt elnéptelenedett, az épületek romba dőltek. 1242 után csak fokozatosan népesültek be ismét. Szent Dienesen lehetett egy 1242 után épült templom is, de annak maradványait, csak úgy mint a falu valódi elhelyezkedését, szerkezetét idő és pénzhiány miatt nem sikerült feltárni. Írásos emlék 1300-ból származik. Oklevélben említik, hogy Búza falunagy birtokperben tanúskodik 10 társával együtt valamelyik szomszéd település ellenében.

    Mindkét középkori falu a XVI. század elején néptelenedett el, ami feltehetőleg a török uralom kezdetével hozható összefüggésbe. E két település teljes feltárása még a jövő feladatai közé tartozik. A  két középkori falun kívül sem írásos emlék, sem pedig régészeti lelet nem igazolja, hogy Soroksár pusztán – ezen a néven – település létezett volna a  XVIII. századi betelepülés előtt.

    Térjünk vissza a Soroksár pusztával kapcsolatos ismeretekhez. A Röthy családtól Budai Bornemissza Bolgár György tulajdonába került a puszta. 1661-ben I. Lipót magyar király pátenséből ismert, hogy Soroksár pusztát a Wattay család Pál nevű fiának a házassága hozta a család tulajdonába. Az 1661-es évben Wattay Pál feleségül vette Bornemissza Bolgár György lányát Annát. Arra vonatkozó adat, hogy Wattay Pál miként hasznosította a pusztát 1683-ból van, mikor is arról értesülhetünk, hogy a lakatlan területet-minden valószínűség szerint-legeltetés céljából a tulajdonos évi 5 tallérért bérbe adta az Alsónémedin lakozó Takács Istvánnak. A Wattay család 77 éven keresztül, 1729. január 1-ig birtokolta a területet. A Wattayak módos középnemesek voltak, Pomáz volt a birtokuk központja. A fellelt levéltári iratok között az első arra vonatkozó értesülés, hogy a pusztán emberi tevékenység folyik 1695-ból való. Ekkor tudunk először arról, hogy a területen malom áll, melyet Halász Mihály alsónémedi kisnemes bérel évi 5 tallérért.  A malom feltehetőleg ez idő tájt épülhetett, mert a korábbi iratok közt nincs említés róla. Egy 1701-ben készült összeírás pontosítja is a malom helyét, mely a „Soroksár vizén „ áll. Ezen a vízfolyáson minden bizonnyal a mai Gyáli patakot kell érteni, mégpedig annak is azt a pontját, ahol a patak keresztezi a mai Grassalkovich utat. Ezen a helyen egészen az 1960-as évekig működött egy vízimalom. Jól megválasztott hely volt ez, jól megközelíthető, hiszen már évezredek óta itt vezetett el az Alföld és dél felé az országút. Az is a kedvező körülmények közé sorolható, hogy a pataknak itt a legnagyobb az esése, tehát a legnagyobb a vízi energiája. Egy 1731-ben Mikovinyi Sámuel által készített térkép is azt erősíti, hogy a malom a Dunától távolabb volt. Igaz, ő a patakot elfelejtette berajzolni, pedig azt már megtette 1704-ben a már említett Marsigli hadmérnök, majd egy I. József idejében 1709-ben készült térkép. Sok vita és részben tévhit él a helyiek körében a Gyáli patak eredetét illetően. Hozzájárul ehhez Vályi Andrásnak, a budai egyetem tanárának az 1799-ben Magyarországnak leírása c. könyvében Soroksárról szóló / sok fontos adatot is tartalmazó/ megjegyzése, miszerint a határában folyó vize „mintegy 40 éve keletkezett”. Ez az állítás tehát 1760 körülire teszi a patak létrejöttét, s azt sugallja, hogy emberi kéz szülötte, s nem a természeté. Többirányú vízügyi kutatás eredményeképpen arra a kérdésre, hogy mesterséges, vagy természetes képződmény-e, véleményem szerint az a helyes válasz, hogy is-is. A fő ág, mely Monoron illetve Gyömrőn ered, és Soroksárnál ömlik a Dunába, természetes képződmény. Ezt igazolják a már korábban röviden taglalt ásatási eredmények, valamint az 1760-nál korábbi térképek, melyek jelölik a vízfolyást. Marsigli hadmérnök az 1704-ben készített térképén Szurcsa vodá-nak nevezi a patakot, amely név szlovákul Csobogó vizet jelent. Feltehetőleg a Monorra betelepült szlovákok adták neki ezt a nevet. Akkor vajon miben lehet igaza Vályi Andrásnak?! Minden valószínűség szerint abban, hogy a fő ághoz csatlakozó mellékágak valamennyije emberi kéz alkotásai. Azért készültek, hogy a környékük mocsaras, pangó vizeit levezessék, s ezzel a földet művelhetővé tegyék. A Gyáli patak fontos szerepet játszott a későbbiekben a falu gazdasága szempontjából is.

A térkép 1672-ben ábrázolja Pest-Pilis-Solt vármegye részletét, Soroksár mint település nem szerepel rajta.

Marsigli olasz hadmérnök 1704-ben készített térképe a patakkal (Szurcsa voda), és Gubacs szigettel.

Egy vonat zakatolt 1946 májusának elején a nagy bizonytalanságba, nyugat felé, az éhező és agyonbombázott Németországba. A marhavagonok tömve voltak végletekig elkeseredett és elcsigázott emberekkel. Egy ország kiebrudalta őket, bűnbakot kerestek, és bennük a vétlenekben találták meg azt. A vonat kerekei idegőrlően kattogtak, ám az egyik vagonból harmonika szó hallatszott. Egy szőke, magas, vékony fiatalember igyekezett felvidítani, vagy talán még jobban elkeseríteni az otthonról hozott dalokkal a vagon utasait. Otthoni, soroksári dalok szóltak, melyek egyszerre idézték a hajdani vidám napokat, és a hazától, háztól való elszakadás mérhetetlen keserűségét.

Reibl János - Pipihendi - volt az, aki harmonikájával igyekezett a lelket tartani a vagon utasaiban. Ha megállt a vonat, hát köréje gyűltek a többi vagon utasai is, sírva vigadtak a sors kegyetlensége felett. És a zene olyan szépen szólt, hogy a fiatalabbja önkéntelenül is táncra perdült, feledve a megmásíthatatlant.

Sajnos, ma már többnyire csak adatok ismertek az akkor 34 éves fiatalember soroksári létéből. Van, aki úgy emlékszik, rá, mint aki kemény munkával egy fatelepről a kordélyával szállította haza a vásárlójának a faanyagot. Más úgy tudja, hogy Pipihendi szabad idejében a Szádi lugasban vidította zenéjével és humorával a kocsma vendégeit. A legenda úgy tartja, hogy zenei őstehetség volt, mindent el tudott játszani, amit kértek tőle, pedig bizonyára nem járt zeneiskolába, talán a kottát sem ismerte. Ennek ellenére kedvelt közreműködője volt a családi ünnepeknek, lakodalmaknak, névnapoknak, ahol igazi soroksári hangulatot tudott teremteni a vidáman, viccesen előadott dalaival. Volt még egy kivételes képessége, asztaltársasága már az asztal alatt hevert a sok elfogyasztott italtól, csak egy ember állta még a kemény megpróbáltatást, s az ő volt.Pipihendi 1912. augusztus 11-én született, de ekkor még Princz Jánosnak anyakönyvezték, mivel édesanyja Princz Borbála ekkor még nem volt férjnél. Csak 8 évvel később 1920. okt. 19-én ment férjhez Reubl Lőrinchez. A férj ezután törvényesítette a gyermeket. Hogy ő volt-e a vér szerinti apa, azt ma már lehetetlen kideríteni. Ha igen, minden esetre elég sokat várt az örökbe fogadással. Talán jó esély van arra is, hogy nem. Az apa Reubl Lőrinc gyermekkora sem lehetett könnyű, hiszen őt is leányanyaként szülte Reubl Teréz 1888-ban.

Pipihendi tehát 1920 őszétől viselte a Reibl János nevet. Hogy mikor és hol ragadt rá a becenév, nem ismert. Talán kedves, bohókás kis csavargó volt az apa nélkül cseperedő gyermek, vagy talán a törékeny, vézna alkata ihlette ismeretlen névadóját. Szülei gyári munkások voltak. Az egyik forrás azt tartja róluk, hogy fakereskedésük volt, de ez talán nem helytálló egy gyári munkás házaspár esetében.

És a vonat csak zakatolt tovább, Pipihendit egészen Nürtingenig vitte. Itt élte le élete hátralevő részét, jó barátságban Szabó Antallal a világbajnoki ezüst érmes válogatott soroksári labdarúgó kapussal.

 Élete vége sem lehetett igazán vidám, az ellwangeni öregek otthonának lakója volt hosszú évekig.

1994. júl. 13-án aztán eljött a végleges szakítás, elvált egymástól örökre a harmonikás és a harmonika. A gazdája német földben alussza örök álmát, az elárvult hangszer pedig fél évszázados száműzetés után visszatért Soroksárra.

Reibl János - Pipihendi - egyszerű, szegény ember volt. Egy dolgot viszont nagyon tudott: felvidítani, nevettetni a környezetét. Hatalmas adomány volt ez neki a sorstól, amit ő nagyon sok felé osztott. Megérdemli, hogy néha emlékezzünk rá!